Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Losoncz Alpár: A végesség szorításában (Sziveri János: Bábel) (kritika)
LOSONCZ ALPÁR A végesség szorításában SZIVERI JÁNOS: BÁBEL A lezáruló életműben minden az összegyűjtöttség állapotában van. A halál árnyékában munkálkodó minden gesztusa: önleltár, számadástétel, a kezdet és a vég „között”-jének lajstromozása. De a végességgel való szembesülésben nem zsúfolódik-e össze a világ, nem torlódik-e minden egymásra, összemosva és eltüntetve a kontúrokat, határokat? Nem roppan-e össze a formaalkotás a végességgel való vívódás gigantikus erőterében? Sziveri János harmadik könyvében, a Dia-dalok ban talált rá arra a formára, amely döntő módon határozta meg későbbi munkásságát. A groteszk materializmus sajátos, öntörvényű gondolkodásmódja révén, amely e harmadik kötetben bontakozott ki, stabilizálta költészetét s segítségével hagyta maga mögött az első két könyvére olyannyira jellemző lázas útkeresést. Első könyvében, a Szabadgyakorlatokban egy metafizikai architektúrával kísérletezett, s egyúttal végleges gyanúperrel élt az élménylírával szemben, noha csupán kitalált tárgyakhoz fűződő hangulatpoézis szorgalmazásánál kötött ki. A második könyvben, a Hidegpróbában, merőben más művészi feladatot tűzött ki maga elé, amely az elkötelezettség, a társadalomkritikai magatartás vallott értékeinek vállalásából fakadt. Ebből a gyökeres fordulatból következett az erőteljes jelenlét iránti igény, amely a személyiség szerepének növelésével párosult. A személyiség kifeszítése a fennálló ellen kérlelhetetlen szembenállást jelentett a világgal, amit a későbbi könyveibe is átmentett barbárságmotívum ösztönzött. A szubjektív mozzanatok energikus kidolgozásának óhaja egy nagy intenzitású középpont létrehozására vonatkozott. De a szubjektivitás ilyetén fölépítése, amely radikálisan megkérdőjelezte az előző kötet irányultságát, lírai problémákat is fölvetett: a helyenként parttalan élmények áramlását, dagályosságot, a magánpanasszá szűkülő lehangoltság jelenlétét. Ezért az igazi fordulópontot a Dia-dalok jelentette, a kedély radikális megváltozása, a tapasztalati gazdagság kiteljesedése, a szerteágazó empirikus megfigyelések, méghozzá egy lírai-szociográfia aktualizációja, a léttapasztalatok materializálásának közvetítésével. Ugyanakkor a Dia-dalok előtérbe hozta Sziveri János poézisének kulcsfontosságú elemét, a kritikai magatartás nyelvi megalapozottságát, a nyelvi-szemantikai akciókat, a nyelvi leleményesség állandó készenlétét, amely egyúttal a groteszk világlátás alapvető ismérveit volt hivatott megteremteni. Ezt az újszerű környezetérzékelést a későbbi kötetek sem módosították jelentősen, legfeljebb árnyalták s megannyi jelentéssel gazdagították. A Dia-dalok tanulságaként mindenekelőtt az alany pozíciója változott meg. „Az irónia: módszer - a groteszk: állapot” - írta valahol a harmadik kötet után. A Hidegpróbában az ironikus gondolkodásmód még a személyiség önértékét hangsúlyozó lírai szemlélet módszertani felröppenése volt, a groteszk stratégia pedig már a ránk testált, mindent átfolyó világrend kifejezési formája. A Bábel szerzője mélyen átélte és megszenvedte a világban megnyilvánuló szükségszerűséget. Nem a minden kételyt kibíró, konstitutív alanyiság, a minden korlátot szétporlasztó szubjektum teremti ezt a szerkezetet - a költő úgy vált e valóság hősévé, hogy ébren tartotta nyelvi fegyelmét, s mintegy kritikai habitusával „hozzárendelődött” a világanyag működési elveihez. A harsogó alanyiság meg nem állapodó mozgását, önmarcangoló rohamait felváltotta 379
