Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A Lipótváros görbe tükre (Ambrus Zoltán dialógusregényei - Berzsenyi báró és családja; A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye; A Berzsenyi-dinasztia) (tanulmány)

érzelmes, meglehetősen passzív és konformista teremtésként viselkedik mindvégig a trilógiában, ki sosem szegülne szembe az atyai tekintéllyel és akarattal, ám a szerinte extravagáns Elzával annál többet civódik. Művelt leány, dilettáns írónő, s hőn sóvárogja a színpadi babért. Nem kevés protekció és a vastag atyai pénztárca tuszkolja a világot jelentő deszkákra népszínművét, a „Hóbortos Rózsit”, a szánandó tákolmány azonban - hasztalan minden manipuláció - hatalmasat bukik, s Blanka eztán (bár ambícióit soha el nem temeti) beéri azzal, hogy magához hasonló ködfalók, kékharisnyák, álművészek társaságát keresi, férjhez menvén pedig elvégre, nagyobbik fiát, Imhof Edmond Rostand grófot előbb a Baudelaire, utóbb a Verlaine, befejezésül a Szüaresz „keresztnévvel” is fölcifrázza... (A harmadik kötet IX. jelenete regényeiről is tudósít.) Elza baronessz már nem ily vértelen, délibábkergető figura, ellenkezőleg. „Szecessziós leány - mondja róla az imént említett »enumerációban« Ambrus -, ami itt azt jelenti, hogy gyakran eljár a szája. Rajong mindenért, ami természetes és igaz. Gyűlöli a pózt, s nagyon sok süteményt eszik. 6 (Vélhetnék, hogy a „szecessziós” minősítés dicsérő, ámde nem így van. Ambrus, ki maga is befogadta eme nagy hatású irányzat ösztönzéseit, e kötetben - csak itt fordul elő! - mindenkor elhárító, lekicsinylő jelentésben használja a kifejezést.37) Pontos az író adta jellemzés, Elzáról azonban a trilógia olvastán egyebek is kiderülnek. Ő az örök ellentmondó és lázadó, a Berzsenyi-família enfant terrible-je. Talpraesett, felvágott nyelvű, eszes leány, korántsem oly sznob és bornírt, mint családjának többi tagja, önállóan, logikusan gondolkodik és cselekedik, többnyire átlát képmutató, haszonleső ismerősein, apját-anyját-nővé- rét kritizálni merészeli (a báró gyakorta hallgat is rá, nemegyszer ki is kéri véleményét). Elza a századelő „emancipált” csitrije, majd asszonya. Ha az élclapok Tinikéje és Czukros Babája a „malac” Zolát olvasta kipirulva és bűntudattal, ő — noha a Patkányfogó íróját szintén ismeri38 - Marcel Prévost és D’Annunzio akkortájt merész erotikájának számító regényeit falja és dugdossa, a kultúrához százszor több köze van, mint körötte bárkinek, mert képes valódi érzelmekre (ámbár cinizmusba gön- gyölgeti őket), hasonlóra vágyik - hasztalan, s időnként mély melankóliával s rezig- nációval éli meg, hogy egy píénzmágnás lányának született. Nem mer, nem is akar kiröppenni az aranyketrecből, de szenved is benne, s ő az egyedüli a családban, kinek fáj a lombiklét, az identitáshiány. Ha vannak is apróbb-nagyobb hibái, ha felsül, nevetségessé válik olykor ő is, Elza merész, leleményes, szuverén lény, a trilógia legrokonszenvesebb figurája.

S micsoda alakok, miféle kétes egzisztenciák nyüzsögnek a négy főszereplő körül! Valóságos torzképsereglet, a század eleji Budapest üres, értéktelen típusainak sokadalma. (Gyanítható, hogy e panoptikumfigurák némelyikének úgyszintén megvolt a mintája, előképe az élclapokban.) Felvonulnak a „zsúrhiénák”, a minden rendű és rangú szélhámosok és szemfényvesztők, az unatkozó és affektáló úriasszonyok, az elszánt hozományvadászok, az önimádó álművészek, a műveletlen és megvásárolható hírlapírók, az éhenkórász dzsentrik és katonatisztek, a fertálymágnások és a lecsúszott arisztokraták, a zsidónak megmaradt társaik verésében jeleskedő - kikeresztelkedett zsidó! - egyetemi hallgatók - folytassuk? Megannyi léha, felszínes, számító és haszonleső alak, ágáló pojáca, kik létükkel s mohó, kíméletlen tülekedésükkel demonstrálják Elza fölismerését: „... hiszen ma már eladó majdnem minden és majdnem mindenki”.39 Az ember lealacsonyodását, eltörpülését sűrűn, hol szánakozva, hol vi- szolyogva ábrázoló Ambrus kiélhette magát e karikatúrákban. IV.

IV. (A trilógia egyes köteteiről - immár csak dióhéjban):

1. Berzsenyi báró és családja: említettük volt többször is, hogy a hármaskönyvnek ez a darabja a leglazább szövésű, kompozíciójában is a legcsapongóbb, legziláltabb; a jelenetek sorrendje - kivéve az egymásra épülőket - merőben ötletszerűnek, esetlegesnek tetszik számunkra. Fűzzük most ehhez: ez a mű (és A Berzsenyi-dinasztia)

350