Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A Lipótváros görbe tükre (Ambrus Zoltán dialógusregényei - Berzsenyi báró és családja; A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye; A Berzsenyi-dinasztia) (tanulmány)
érzékelő író annyit tett „csupán”, hogy - a némileg primitív ősképekhez vetve - esztétikailag megemelte, megnemesítette a Berzsenyi-trilógia fő- és mellékfiguráit, s történetükből lazán összepántolt sorozatot, dialógusregényt alkotott. Ambrus és az élclapkultúra, Berzsenyiék és a társadalmi karikatúra divatja - bizarr társításnak tetszhet ez, ámde csak első pillantásra. írónk nagy vonzalmát a kisszerű, a fonák, a groteszk dolgokhoz, az ember és a világ nevetséges voltának, törpeségének megannyi példájához, említettük volt már korábban is. A stílparódia, a nyelvi modorosságok persziflálása úgyszintén Ambrus erősségei közé tartozott. Emez adottságának kitűnő bizonyítéka - egy, a sok lehetséges közül - az a Justh Zsig- mondhoz címzett levél, amely baráti szeretettel, egyszersmind gyilkos iróniával utánozza a Káprázatok szerzőjének „irályát”, affektált és keresett fordulatait, mondatszerkesztését stb.23 Mesteri paródia, karikatúra ez (Karinthy sem csinálhatta volna különbül), s mondanunk is fölösleges: e képesség bőven kamatozik Ambrus nagy- és kisepikájában, így a Berzsenyi-trilógiában is. Ráadásként - s fölötte különös, hogy erre nem ügyelt eleddig a kutatás - a pályakezdő, a hangját, a tehetségének leginkább megfelelő műfajokat kereső író megbecsült munkatársa volt a századvégi élclapok tán legkiválóbbikának, a Borsszem Jankónak, is, jó pár éven át. Tálentumát olyany- nyira elismerték, hogy a főszerkesztő távollétében az ő gondjaira bízták az orgánumot, s működéséről maga Agai Adolf nyilatkozott a legnagyobb megelégedéssel.24 A Borsszem Jankó szellemi műhelyében született meg az imént felsorolt (s általunk Berzsenyi báró „előfutárának” tekintett) zsidócsúfoló figurák többsége, s a lapot „nyári szerkesztőként” igazgató Ambrus - 1884 és 1888 közt rendre betöltötte ezt a tisztet- könnyűszerrel elleshette a karikatúrakészítés fortélyait. Tehette ezt annál is inkább (ha ugyan szüksége volt reá), mert a mintaadó mesterek egy része barátai, jó emberei közül került ki. Agai Adolf valósággal ontotta az élclapfigurákat, Kraxelhuber Tóbiás Kozma Andornak (is) köszönhette létét, Jobbadán Mihályt a gyerekkori cimbora, Rákosi Viktor (Sipulusz), Göre Gábort pedig Gárdonyi Géza teremtette meg - igaz, a Kakas Mártonban s már a 90-es évek közepén. Inspiráló példa, ihlető, kedvgerjesztő nagy bőséggel akadt hát, s ha Ambrus csak későn, 1899-ben állt is elő a maga Berzsenyi-famíliájával, alakjainak eredete, rokonsága kétséges nem lehet. A Hétnek ugyan vajmi kevés köze volt a vicclapokhoz, ám olvasócsalogató fogásokat - mértékkel!- kölcsönzött tőlük is, illett így Kiss József koncepciójába a zsidó újmágnást fricskázó jelenetfüzér. S ha netán még mindig akadnának kételyeink Berzsenyiék „származását” illetően, jusson eszünkbe: Heltai Jenő is örömest közölte újságjában a bárócsaládról szóló históriákat, márpedig a Fidibusz élclapnak indult, s az is maradt.25 S miért épp egy lipótvárosi plutokrata torzképét vázolta fel a gonoszkodásra hajlamos, antiszemitizmussal viszont a legkevésbé sem vádolható Ambrus? A hősválasztás árulkodó jel, akár perdöntő bizonyíték önmagában is, hiszen - Buzinkay Géza mutatott rá - „... a legtágabban felfogott zsidókérdés a magyar élclapok egyik központi témája volt. Nagyon sok figura e kérdéskör fontossága miatt született meg: a pesti zsidó polgári réteg az, amelynek ... árnyalt társadalomtörténeti képe rajzolódik ki az élclapi figurák alapján.”26 Görbe tükröt tartván Berzsenyiéknek, aligha fűtötték Ambrust olyas ambíciók, mint korábbi regényei - kivált a Midas király - alkotása közben. Kicsúfolni, karikí- rozni akart egy valóban létező társadalmi típust, fonák helyzetek sokaságában bemutatni egy újmágnás família talmi csillogású, értékhiányos életét, s a megannyi, kabaréba, bohózatba illő epizód és figura segélyével tőle telhetőén jól elszórakoztatni A Hét nyájas olvasóit. Néhány nagyobb igényű jelenetet leszámítva, maradéktalanul érvényes a trilógiára az a vélemény, mit épp Agai Adolf tárcakötetét bírálva fejtett ki Arany László egykoron: „... a gúnynak és iróniának többnyire alig látszik egyéb célja lenni, mint éppen hogy gúny és irónia legyen. A gondolatnak mélyebb háttere, az iróniának termékenyítő erkölcsi magva ritkán van nála. Nemcsak tárgyaival, hanem érzelmeivel is a fölszínen marad. (...) Mindig inkább szórakoztatni akar, mint 346
