Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A Lipótváros görbe tükre (Ambrus Zoltán dialógusregényei - Berzsenyi báró és családja; A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye; A Berzsenyi-dinasztia) (tanulmány)

meggyőződésünkre hatni; ... nem látszik, hogy valami tartósabb benyomásra is törekednék. Nem emelkedik odáig, ahonnan a szatírának szólnia kell.”27

A kényes ízlésű Ambrus azonban még itt sem és így sem tagadhatta meg teljességgel önmagát, nem szállhatott mélyen önnön esztétikai igényei és színvonala alá. A trilógiában - noha jelenetről jelenetre eltérő intenzitással - mindvégig érezhetni, hogy szerzője az élclapokban honos társadalmi karikatúra átalakítására, megneme- sítésére törekszik. Jelzi ezt mindenekelőtt a dialógusregény műfaja. Ha roppant lazák is az eresztékek, oly alakzatot hozott létre Ambrus, amelyre - egy bizonyos határig- a regény törvényszerűségei érvényesek, s ez a körülmény a fabulaépítésben és az alakformálásban egyként kifejti jótékony hatását. Megszüntetve megtartó módon használja föl az író az élclapkarikatúrák teremtette hagyományt, hősei, szituációi úgy mutatnak vissza az inspiráló mintákra és előképekre, hogy mindjárt folébük is emelkednek, el is szakadnak tőlük. A klasszikus vicclapfigurák lényege az állandóság, Ágai Adolf szavával: „az ilyen alak nem egy ember, hanem típus. Ennek pedig változnia nem lehet.”28 Következik ebből, hogy e karikatúrahősök mintegy az időtlenségben lebegnek, élettörténetük nincs avagy teljességgel elmosódik, nem nősülnek, nem mennek férjhez, nem halnak meg stb. A Berzsenyi-trilógiában fellépő figurákat más koncepció (is) formálja immár. Az ő karakterükben, viselkedésükben, gesztus- és szólamkészletükben szintúgy az állandóság dominál, ámde eredendő statikusságukat dinamikus komponensek ellenpontozzák. A négy főszereplőnek - elsősorban a bárónak- van rekonstruálható s a szemünk láttára is alakuló élettörténete, Berzsenyi karrierje mind tündökletesebb, barátnőjét kiházasítja, majd újabb szeretőket szerez magának, felesége meghal, lányai számtalan fiaskó után végtére férjhez mennek stb. stb. S nem csupán a biográfiák külső tényei változnak; lassú, szinte észrevehetetlen mozgásban, fejlődésben van a központi hősök személyisége is. A családfőnek vagyonával s címgyűjteményével párhuzamban az étvágya s a magabiztossága is gyarapszik, ám az utolsó kötetben már leépülő, szenilis öregúrként látjuk viszont, Elzában és Blankában a sok kudarcos férjhez menési kísérlet hatására felnő a rezignáció, s az éretlen csitrik hovatovább érett, számító nővé válnak - csak Berzsenyiné marad azonos ijedős, együgyű önmagával. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a klasszikus élclapfigurák egy-két alapvonásra egyszerűsített „lények” voltak, a trilógia jeleneteinek terjedelme, sokasága, bizonyos fokú egymásra épülése azonban többrétű, jóval árnyaltabb jellem- rajzra kínál lehetőséget Ambrusnak. A szituációk sokféleségéből a karakterek bonyolultabb, összetettebb volta is következik. S az író helyzet- és konfliktusteremtö fantáziájáról, az epizódok megannyi váratlan és szellemes fordulatáról, a különböző alakok beszéltetésében megnyilatkozó nyelvi leleményességéről akkor még nem is szólottunk, pedig ez utóbbi roppant fontos, lévén a jellemzés legfőbb - a „rendezői” utasításokat s az itt-ott felbukkanó narratív betéteket kivéve -, jószerével egyedüli eszköze a megszólalás, az önleleplezésként funkcionáló dialógus.

Nincs kétség: számos vonatkozásban meghaladja, megnemesíti Ambrus a vicclapok teremtette hagyományt, ám a Berzsenyi-trilógia ettől még társadalmi paródia, gúnyrajzsorozat marad. A karikatúra műfajának elvi alapjairól a Hegel-tanítvány, Karl Rosenkranz nyilatkozott mindmáig érvényesen. Híres műve, az 1853-as keltezésű Äesthetik des Hässlichen kifejti, hogy karikatúra valamely jellegzetesség felfokozása, túlhajtása esetén születik, lényege azonban nem az egyszerű szabálytalanság vagy aránytalanság, hanem „... olyan torzítás, amely az alak egészére kiterjed, s így a diszharmóniában mintegy harmóniát teremt; egy hibás súlypont gravitációs ereje vonzza magához az ábrázolás minden részét, s így annak egésze egyaránt eltorzul.”29 Áll e jellemzés a Berzsenyi-hármaskönyvre is, noha jelenetről jelenetre változó mértékben. Akadnak epizódok - s ezek száma a nagyobb -, amelyek a helyzet és a figurák csekély deförmálásával is beérik, elannyira, hogy a részlet akár valamely szalonvígjátékba is illenék. Ilyen példának okáért az első kötet I., II. avagy épp XIV. darabja, s a felsorolást (bevonva a másik két könyvet is) még sokáig folytathatnék.

347