Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Lőrinczy Huba: A Lipótváros görbe tükre (Ambrus Zoltán dialógusregényei - Berzsenyi báró és családja; A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye; A Berzsenyi-dinasztia) (tanulmány)

zsidó család sarja azonban nem érte be holmi sanyarú életesélyekkel, feltörni, gazdagodni vágyott. Jó szimata, vállalkozókedve az üzleti pályára vitte, s mert szívós volt, ügyes, leleményes, s kedvezett a konjunktúra is, a férfikor delére - gabonakereskedőként - tekintélyes vagyonra tett szert. A birtokolt - s mi sem természetesebb: különféle konszernekben, vállalkozásokban forgatott és fialtatott - milliók önmagukban viszont még nem boldogították Beer Jakabot. Beilleszkedni, asszimilálódni akart, s kereste a társadalmi siker útjait is. Mint több helyütt mondja: „elvből” magyarrá vált, egy testvérével karöltve (miközben fivérei közül az egyik németnek maradt, a másik meg „francia honos”), családostul katalizált - a pápához fűződő meleg, szerinte már-már baráti viszonyát gyakorta s hivalgón emlegeti -, s innen aztán nincs megállás. Nemesi, majd bárói címet-rangot is szerzett magának - új neve: „békásmegyeri és berzsenyi Berzsenyi Jacques” -, elébb képviselő, utóbb főrendiházi tag lett (a különféle egyesületek, társaságok vezérkarában viselt tisztségeit immár nem is említve), istálló-, automobil- és laptulajdonos, kinek legfőbb szenvedélye a futtatás, számos honi s egzotikus rendjel büszke birtokosa, kinek fényűző palotája van Budapesten, a Nádor utcában, kastélya s földbirtoka Németújlakon, ki neves színészeket és muzsikusokat léptet föl egyre pazarabb estélyein, a - meglehetősen vegyes - vendégsereg mulat- tatására, ki oszlopa a Lipótvárosi Kaszinónak, ki a tárlatokon és az Operaházban csakúgy felbukkan famíliájával, mint Karlsbadban, mondén fürdőhelyeken és telente az Alpesekben - folytassuk? Tán csak annyival: Berzsenyi hitvese (kit a még ifjú és szegény Beer Jakab vett nőül) megmaradt áldott együgyűségében, lányait, a „baro- nesszeket” viszont már - sűrűn hangoztatja is - „angol nyelvre, mitológiára, gömbháromszögtanra, mit tudom én mire” taníttatja a gondos atya, ám hasztalan a műveltség, a milliós hozomány s minden furfang: Blanka kisasszony még így sem teheti be a lábát a Nemzeti Kaszinóba, hogy valódi mágnásivadékokkal táncoljon, pedig majd belepusztul, úgy epekedik.

Mindez (a história elágazásait, egyéb vonatkozásait figyelmen kívül hagyva most) akár egy családregény, egy, a klasszikus realizmus eszközeivel dolgozó nagyepikai mű anyaga, fabulája is lehetne - csakhogy nem az. Berzsenyi báró bohócsipkát ölt, s családjával egyetemben a századfordulón oly divatos társadalmi karikatúrák mezébe búvik. A szívósan, megállíthatatlanul feltörekvő zsidót ábrázolták már Ambrus előtt is - a lehetséges példák közül egy csupán Gozsdu Elek Köd c. regénye -, a nála később megszólaló szerzőkről, Móriczról, Szabó Dezsőről, Babitsról, Török Gyuláról immár nem is beszélve. A sikerre, vagyonra, hatalomra éhes, asszimilálódva is idegennek maradó izraelita lehetett szereplője eredendően realista műveknek, s szintúgy lehetett nevetségre s borzongásra szánt, groteszk figura, igen korán feltűnvén az élclapokban is. Okkal gyanítható, hogy - noha jócskán eltérő esztétikai színvonalon - ugyanaz a mechanizmus munkál a zsidóábrázolás mindkét típusában, mit (kutatásait a századvég sajtójára korlátozva) „a magyar fogyatékosságok és hibák áthárításáénak aposztrofált Hanák Péter21 - e nagyon is lehetséges összefüggést viszont nem tisztázta még sem az irodalom-, sem a történettudomány. Annyit azonban bizton állíthatunk, hogy Ambrus Zoltán nem a hagyományos valóságtükrözés, a 19. századi realizmus módszereivel közelít Berzsenyiékhez, mint tette volt korábban a maga hőseivel Gozsdu, utóbb meg pl. Móricz és Török Gyula. Bármi meghökkentően hangzik is: az ö ábrázolásmódja és bárófamíliája sokkal inkább tart rokonságot a 80-as, 90-es évek élclapjaiban honos gyakorlattal és figurákkal, semmint a szépirodaloméival. Berzsenyinek, az éhenkórászból főrenddé „avanzsáló” zsidó újmágnásnak az „őseit”, mintáit, előképeit a Borsszem Jankó ban és tájékán, a Spitzig Iczigek, a Seiffensteiner Salamonok, a Reb Menachem Cziczesbeiszerek, a Blau Kóbik, még inkább a Börzeviczy W. M.-ek és a Vöröshegyi Dávidok közt kell keresnünk, s vonatkozik ez - mutatás mutandis - családtagjaira s a köröttük nyüzsgő alakokra is.22 A kiegyezés után felvirágzó, sót, túlbuijánzó élclapirodalom adta azt a televényt, amelyből Ambrus karikatúrahősei kinőhettek. Az olvasói igényeket és a maga hajlandóságát, képességeit

345