Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)
faszegekkel, mint a krokodélus pofája mutatta magát és tátogott, leffent a nyersbőr felsőrész, a félig levált talp, közötte mozgott, rándult a nagylábujja, mint egy prédaállat, melyet nemrég nyelt le a hatalmas ragadozó, s a szerencsétlen még vonaglik, rúgkapál mielőtt sorsa végképp beteljesedik. Nekifutásból teljes erővel belerúgott a „papírlabdába”. Felordított, elfehére- dett, egylábon ugrálva káromkodott, melyik marha dobta ide az út közepére ezt a vasat! Nem sajnáltam, úgy kell neki, mit rugdosódik az ilyen. A lába nagyujjáról letépték a körmöt, úgyis leesett volna és az egész ujja akkorára dagadt, mint egy véreshurka, melyből nem sajnálták a rizsát. Kamaszkori bosszú, ízetlen tréfa, a primitív hatalom elleni lázadás? Faggatom mostani magam, átgondolva az akkori cselekedeteimet, nem mentegetőzve, de objektívan vizsgálva, hogy milyen egy visszataszító emberi közeg, a manipulált közösség, melynek nem részese, csak makrancos alkatrésze egy eszmélő kamaszgyerek, látszatra olyan, olyannak kell hogy legyen, mint ők. Visszatekintve a hegyoldalból, talán megidealizálható minden cselekedet, s túl az erkölcsi normákon, a tévedhetetlennek hitt léthelyzetek, részigazságok csak csillognak, mintha búcsúkban kapható papírkaleidoszkópba tekintenék, egymásratükröződnek a történetek, az idő fénytörésvonalán túl merevülnek ki, válnak önmagukká, mesélik életem, szívemben közeledő-távolodó, tőlem már független részleteket. Tóni Bátyó érthetetlenül bámulta a nagy akváriumban tátogó növendékharcsát. Olyan másfél kilós hatvan-hetven centiméteres hal lehetett. Elfeküdt a mesterséges sziklalabirintus romjain, jóllakottan pihent, bár fáradtsága nem volt érthető, a díszhalakat könnyedén falta fel, csak ki kellett nyitni a pofáját, s azok majdnem beleúsztak. Vagy a szállítás viselte meg, vagy az új környezet, s telezabált rabságában is nagyobb vizekbe vágyott, vagy ki nem állhatta, hogy nézik? Egyre többen tódultak az üzemvezetői irodába, volt aki csak csendben leste, mások tenyerükkel egymás vállát lökdösve, taszajgatva, combjaikat csapkodva nyerítettek a röhögéstől. Ezt jól megkapta az Öreg, lesheti az üres vizet, a harcsát, mit kell neki itt megjátszani a vezérigazgatót, legalább még jobban kidülled vizenyős tehénszeme, - hallatszott a háttérből a szabadjára eresztett káröröm. Ölyan sokan voltunk az irodában és a személyre irányított személytelen gyűlölet eszmévé vált, megtestesült és egy pillanatra úgy érezte, hogy felülkerekedett a hatalom felett. Olcsó tréfa, olcsó győzelem, mondhatom - visszacsévélve az emlékezet magnószalagját, de akkor, akkori életem nagy diadalának tekintettem tettemet. Kielégülésembe fanyar ízt csempészett a gyávaság, nem mertem kiabálni, hogy én hoztam éjszaka a ragadozót, én egyedül! Szigethalmon fogta Fraihemm Puci barátom kora este és a fogságot jól viselő, felkantározott állat utolsó óráit próbáltam megaranyozni. Hátul, a Motorgyár mögött átmásztam a kerítésen a sportszatyromban lévő harcsával és kihasználva az éjszakai műszakváltás alvajáró közönyét, becsúsztattam a halat a nagy akváriumba. Már alig tátogott, de a friss oxigén, mely dúsította a vizet, hamarosan megtette a hatását. Az állat kezdett magához térni, megmozdult, farokuszonyával lágyan csapdosta az akvárium szitált homokját. Meglepetésnek szántam Tóni Bátyónak a harcsát. Elképzeltem, ahogy fekszik, tátog a pikkely nélküli ragadozó az akvárium mélyén és a színes díszhalak rémülten kerengenék, menekülnek. De hogy felfalja a díszes seregletet, legmerészebb álmomban sem mertem volna 326
