Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Balázsovics Mihály: Levelek a hegyoldalból (regényrészlet)

gondolni. Puci azt mondta, hogy fogságban nem eszik a harcsa. De evett. A kopaszodó nagyfőnök arca sárgásvörösbe játszott, mintha stimmelni akarna a maradék haja színéhez, aranykeretes szemüvegéhez, fehér köpenyéhez, a reggeli fényekhez, melyek a tetőablakon derékbatörve zuhantak az üzemvezetői iroda üvegketrecébe.

A nagy halak felfalják a kicsiket. A harcsát megölték és a belőle készült manírozott szeletekből Tóninak nem akaródzott enni. Egyél Bátyó, biztatom magamban, így az évek távolából fölényesen, egyél Pajtás, csak az a tiéd amit megeszel, megiszol. - Túl egyszerű lenne a másként sarjadó gondolat visszacsempészése olyan időkbe, mikor még teljesen más voltam, néha egyértelműen gonosz és alattomos. Nagy feneket kerítettek a harcsaügynek, nyomoztak, gyanúsítgattak, főként az éjszakásokat faggatták, de a tettest nem tudták kideríteni. Apám, igen ő, csakis ő gyanakodott rám, csak rám, senki másra. Egy társasági boros-beszélgetésben, dicsért, szinte nevetőgörcsöt kapott, a Kölyök kibabrált a piperkőc Tónival. Én némaságommal elhessegettem a vádat, lapítottam, a kocsmahomályban és dagadt a lelkem, büszke voltam apámra, s a köztünk lévő távolság mintha kéznyújtásnyira szűkült volna le.

Két kéz egymástól távol, ugrásnyira közel. Fojtogatom a közénk ékelődött negyvenöt évet, ízekre szedve egy mozdulatot, annak jelenbe igézett misztikáját, ahogy távolodik Faterom valamerre, spriccelt gyapjú felöltőjében kissé görnyedten, de makacsul el, tőlem el, mintha szégyellne, hisz nyűgnek, egy véletlen megtestesült diadalának születtem a nyakára és szegény Mutterom hányszor jajgatott, én ezt a gyereket hogy fogom felnevelni, csak addig éljek, csak addig, míg ő révbe jut, addig, fohászkodott, panaszkodott biztatást remélve a világtól. A sors törvénye, vagy iróniája, szegény Anyám, nem jutottam én révbe amíg élt, még jelenleg sem, nem is akarok, utazom mint a vizek, próbálok megmaradni akár a füvek, a fák.

A mi családunkban nem basáskodott a szeretet. Nem voltam Apám tulajdona, Anyámé sem. Nekem nem kellett szükségszerűen lázadnom a szülői önkény ellen, születésem ténye volt a lázadás maga. A gyermekkor múltán, mint reménytelen esetet, vagy a messzire látó szeretet jegyében-vigaszában békén hagytak, hogy valahol megmaradjak nekik. Nem telepedett rám a birtokló szeretet, mely egyenlő a zsarnoksággal. Anyám kapaszkodott belém, amíg tudott, amíg hagytam, nem taszítottam el magamtól ezt a ragaszkodást kíméletlenül. Saját makacsságom gyümölcse lettem, koránérő fajta, nyers ízekkel pozsgásodó élet, idő, szüntelen szembenállás. A felfedezés vonzó-taszí- tó kíváncsisága volt, mely hajtott, néha vakon, fellángolva, önmagamat égetve, a köröttem lévő közeget perzselve; máskor a félénkség, a gyávaság, a gátlások egymásratorlódásában csak tátogtam, mint valami kopoltyús állat sóval futtatott parti fövenyen. Pszichológiai eset, szögezhetném most le, kezelni való, belülről kitóduló rendellenesség, de vajon az egyént kell felelősségre vonni, hogy kiválik a csordában kaffogó, bólogató tömegből? Ezek a kérdésfelvetések jelenleg sem hagynak nyugodni. Nem az eredmény, de a közeg és állapot foglalkoztat, a miértek, csupa nagybetűvel, a megvétózás dialektikus rendszerei, egymást leleplező, csontig, egy eszmei pőreségig csupaszított kérdések melyek vándorolnak lelkemben-agyamban, s mint a homokdűnék a tengerparton, egy adott törvény és erő hatására napról napra,

327