Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Csűrös Miklós: Lengyel Balázs: Visszatérés (kritika)
CSŰRÖS MIKLÓS Lengyel Balázs: Visszatérés Manapság egyre ritkábban adatik meg a kritikusnak az a jószerencse, hogy aktuális észrevételeit, támogató- vagy vitairatait amúgy frissiben összegyűjtse, szellemi épp- ígylétéről néhány éves olvasónaplóját bemutatva számot adhasson. A Jelenkor Kiadó jóvoltából Lengyel Balázs azután juthatott hozzá e lehetőséghez, hogy Zöld és arany címen impozáns válogatást tett közzé több évtized esszéterméséből. Ahhoz hasonlítva a mostani természetesen alkalmibb és esetlegesebb, jobban meglátszik rajta a pillanatnyi idő lenyomata, ami szubjektíve a naprakész művészetkritika kiszolgáltatottságát is jelzi a tőle mégis csak függetlenül létrejövő műveknek - bár a hatásosan sugallt értékrend nem tétlen tükrözője, hanem tevékeny befolyásolója is a szellemi élet mozgásirányának. Lengyel Balázs példatára szerint Gyulai Pál „szerencsés” volt zseniális alkotók kortársaként, Péterfy Jenő „viszont szerencsétlen: nem volt népe, nem volt mögötte eszményeit megvalósító irodalom”. Tudjuk, a kérdés ennél bonyolultabb, hiszen ezek a nagy ítészek nemzedéki és szemléleti különbözésük ellenére egyek voltak legnagyobb hazai prózaíró kortársaik, Jókai, Mikszáth iránti fogékonytalanságukban, s nem tettek éppen sokat a századvégi novella, vagy Vajda János és követői lírája újdonságának elfogadásáért sem. Lengyel Balázshoz, érthetően, Schöpílin Aladár, és kivált Rónay György attitűdje áll a legközelebb: az egyikben a nagy kortársak, a „káprázatos tehetségek” kongeniális méltatóját, a másikban az ítélkezés függetlenségét, szakmai kikezdhetetlenségét tisztelheti. A kritikus ízlését természetesen nemcsak éppen adott kortársai példaanyaga minősíti, hanem legalább annyira hagyományszemlélete, történelmi reminiszcencia-hálózata is. „Kinek-kinek van egy egyéniségéhez szabott verssorozata”, mondja Lengyel, „amibe csak az egészen nagy versek épülnek be”. Az övébe ezek: Csokonai a Magánossághoz, A tihanyi ekhóhoz, Vörösmarty Előszó, Az emberek, Ady Vér és Arany, Babits Ősz és tavasz közt, Jónás imája, József Attila Karóval jöttél. Magángyűjteményét többnyire egy lélegzetre (ha nem is mindig egy helyen) sorolja föl, s kiegészíti néhány Kassák- (Mesteremberek, A ló meghal a madarak kirepülnek) és Pilinszky-verssel (az Apokrifot szereti legjobban). Akármilyen merész vállalkozás, ezúttal a bíráló válogatás minősítése, pontosabban jellemzése kedvéért olyan magaslati pontból kell áttekintenünk a csúcsoknak itt megjelölt láncolatát, ahonnan fölismerhetövé válik a kapcsolódás logikája, egy látószög, ahonnan kirajzolódik a Lengyel Balázs által igazán nagynak ítélt művek köre. Olyan verseket emel ki, amelyek etikai és filozófiai értelemben vett határhelyzetekben villantják föl költőjük arcélét. Egy heroikus ugrás pillanatában dönteni kell arról, hogy a kétségbeejtő tények hatalmát belátva egyáltalán folytatható-e az értelmes létezés, szembeállíthatunk-e bármit is az abszurditás tapasztalatával. A „megoldás” jellege, például optimista vagy pesszimista mivolta, kevésbé fontos, mint a szembenézés pátosza, a bármelyik döntésre való eltökéltség. Az élettapasztalatok elvonatkoztató koncentrációja; mitikus, biblikus, archetipikus jelleg; az életrajzi és a történelmi idő- legességtől minél inkább függetlenedni kívánó létélmény-kinyilvánítás; szükségből vagy inkább megfontolt döntésből tudatossá tett tragikus, önfeláldozó, megváltó sze282
