Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából (VII. Az új avantgárd és vidéke) (tanulmány)
őt is a konceptuális művészek közé sorolta a kritika. Legújabb művei - a nyolcvanas évek elején Berlinben (ahol ösztöndíjas volt) készült lehellet-finom domborművei - ismét más irányba mutatnak. Mondanivalóját, a valósághoz való viszonyát tekintve Jovánovics György eddigi munkásságát mégis egységesnek, önmagához következetesnek kell látnunk. A múlt - vagy a jelenből éppen a múltba forduló pillanat, a soha-vissza-nem-térő-nek a varázsa izgatta. A hatvanas évek végén figurális szobrokkal jelentkezett. A „Részlet a nagy Gillesből” (1967-68) című gipszöntvény egyszerre idézi a XVIII. századi Watteau és a kortárs Picasso „Arlequin”-jének emlékét. A kompozíció nem jeleníti meg a teljes alakot, hanem csak a jellegzetes ruházatot, a rövid körgallért és a bő nadrágot, s ettől az egésznek egy furcsa, preparátumszerű jellege támad. A bohóc ruhája a bohóc nélkül hasonló, egyszerre személyes és személytelen hangulatot áraszt, mint a régen halott nemzeti hős mentéje történeti múzeumok vitrinjeiben. Az adott pillanatban azonban - 1968-ban - nem ez a nosztalgikus gesztus keltett figyelmet (amiben pedig jelen volt a művészet folytonossága iránti vágy is), hanem a kivitelezés technikai naturalizmusa. Jovánovics számára ugyanis mind - a korábban ideiglenesnek tekintett anyag - a gipsz használata, mind pedig az eredeti, s az adott esetben eleven modellről készült öntvények ekkor már természetes kifejezőeszköznek számítottak. (Mindez például ugyanezekben az években még Schaár Erzsébet számára is a felfedezés varázsával járt együtt!) Jovánovicsnak ezek a figurális gipszöntvényei az anyaghasználat következetességét tekintve Segal gyakorlatához állnak a legközelebb. Akét művész szándéka azonban már távolodni látszik egymástól. Segal - és ugyanígy a magyar Schaár Erzsébet is — az ideiglenes anyagokból is szobrot készített, a szónak lényegében eredeti értelmében. Ezzel szemben Jovánovics mintha csak az emlékét keresné - kereste volna - annak, ami egykor a szobor volt. Az „Ember” (1968) álló figurája a beállítás frontalitásával, a ruha hasadékából előtűnő bal láb hangsúlyos, mozdulatlan mozdulatával, a fej rezzenetlen, szelíd és figyelmes csöndjével az egyiptomi írnok-szobrok időtlen nyugalmát idézi. Ugyanakkor azonban hiányzik belőle (és szándékosan hiányzik) azoknak a súlyos monumentalitása. A véglegességet itt is - mint mondjuk Schaár Erzsébet esetében - az ideiglenesség váltja fel, csakhogy ebben a figurában nem egy állapotról van szó, hanem hangsúlyosan helyettesítésről. Nem az anyag ideiglenes, hanem maga az ábrázolás. Erre vall a kompozíció egészének fölépítése is. A kezek, a láb, a rövid pelerin szárnyai, a törzs éles vonallal elváló alsó és felső része mind, mintha önálló darabok lennének, amelyeket - mint ahogy a rendőri körözések fantomképei állnak össze - a szobrász szinte a szemünk láttára illesztette egymásba. Egy olyan egész áll így előttünk, amely nagyon emlékeztetett az egykori valóságra, de érezhetően nem azonos vele. Azaz, szobor, és mégsem az. Illékeny, amilyennek Jovánovics - sok kortársához hasonlóan - az egész akkori valóságot érezte. Ezért is fordult újra és újra a távolodó múlt homályába, keresgélve az emlékek lim-lomjában, ott, ahol a megtörtént és a megtörténhetett alig szétválasztható egymástól. A hetvenes években készítette a „Camera obscura” sorozatát. Ezek olyasféle varázsdobozok voltak, amilyeneket valamikor a németalföldi művészek is csináltak. Javánovics skatulyáiban egy bizonytalan szépségű és finomságú, talán létező, talán létezett világ képzete merül fel. Ezekben az években Jovánovics gyakran fejezte ki mondanivalóját írásban is, de a kétféle művészi tevékenység egyáltalán nem vált el egymástól. Egyik intenzív hatású írásában Lenin és Tristan Tzara egy elképzelt - lehetséges zürichi sakkjátszmáját „rekonstruálta”, 1977-ben egy fiktív hős, „Liza Wiathruck” történetét dolgozta fel bonyolult szerkezetű képregényben. Időközben mintha eltávolodott volna a szorosabban vett szobrászi munkától. Az ekkoriban készült kompozíciók legnagyobb része nem is önálló darab, hanem egy tervezett (végül is soha el nem készült) „Nagy Camera Obscura” egy-egy részlete. („Interiorizált korlát a Nagy Camera Obscurahoz”, 1976). 278
