Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából (VII. Az új avantgárd és vidéke) (tanulmány)
1980-tól Jovánovics néhány évet DAAD-ösztöndíjasként Nyugat-Berlinben töltött. Ekkor megint visszatért a plasztikai gyakorlathoz. Leheletfinom gipszreliefeket készített, amelyeknek felületén csak tizedmilliméterekben mérhető a mélység és magasság különbsége. Egyik német kritikusa az érzékeny lapokat „egy szobrász rajzai”-nak nevezte. A modell ezúttal a valóságban alig létezett. A szobrász összehajtogatott vagy összegyűrt és újra kisimított, néha egymásrahelyezett fóliák felületéről készítette öntvényeit. A lenyomaton („Relief”, 1980) egy egész világ bontakozik ki, hegyvonulatokkal, völgyekkel, síkokkal. Egy különös univerzum, amelyről ez az egyetlen híradás, ez a relief, amely hű lenyomata az eredetinek, az eredetinek, amelyik nem létezik, azaz lenyomata egy fikciónak. Az első újítók, Vilt Tibor, Schaár Erzsébet és a hetvenes évek neoavantgardjai mellett és nyomában egy olyan új múvészgeneráció nőtt fel, akik számára mind természetesebbé vált, ami korábban szokatlan, sőt esetleg ismeretlenül idegen volt, s nemcsak a közönség, hanem még az úgynevezett szakma, a múvésztársadalom előtt is. A kiállítótermekben mind megszokottabbá vált a szobrászat sok évszázados funkcióit tekintve nonszensz-jellegú kiállítási plasztika, sőt a pszeudo-jellegúket mind nyíltabban vállaló ál-szobrok és ál-tárgyak jelenléte. Körössényi Tamás lepelbe burkolt Giacometti imitációi ugyanúgy ebbe a sorba tartoznak, mint Pázmándi Antal samottból mintázott autója („Vezessünk puhán”, 1980), Fekete Tamás színpadi díszletekre emlékeztető kompozíciói („Mozdony”, 1977) vagy Várnagy Ildikó porcelán csendéletei és Eskulits Tamásnak meghökkenést keltő munkája, az „Ilonka néni csomagja” (1979). A hetvenes évtized elejéhez kötődik az a változás is, ami a textilművészetben játszódott le, s ami a műfajt - legalább részben és egy időre - a plasztikához közelítette. Amikor a textil, ez a lágy és nem formatartó anyag egyszercsak úgy jelent meg a térben, hogy nem akart függöny, de egyáltalán semmiféle más hasznos tárgy sem lenni, hanem ehelyett szuverén műalkotásként foglalta el helyét a világban, akkor nemcsak saját korábbi műfaji korlátáit tagadta meg, hanem egyúttal azokat a praktikus feltételeket is, amelyek addig a szobrászatot határozták meg a maga materiális létében. Igaz, a textilanyagú térkompozíciókat senki nem nevezte szobornak, de miközben eredeti műfajukhoz anyagukon kívül szinte már semmi sem kötötte őket, viselkedésükkel egyre közelebb kerültek a plasztikák világához, s ahogy erről már volt szó, végül is alakítólag szóltak hozzá a hatvanas-hetvenes évek szobrászati változásaihoz. A NÉPIES TÖREKVÉSEK MEGÚJULÁSA A hatvanas évtized végétől a változás jelei megmutatkoztak szobrászatunknak népi-paraszti elkötelezettségű rétegében is. Miközben a köztereken és a kiállításokon még mindig jelen volt és továbbélt a Medgyessyre hivatkozó klasszicizáló nép-ábrázolás, egyre nagyobb tért hódított egy népmesei-mondai töltésű művészet is, aminek párhuzamait a szobrászat mellett megfigyelhetjük a kortárs festészetben és (elsősorban) a grafikában is. Ennek a fajta, jobbára tartalmi ihletésnek jó példáit mutatja többek közt Kiss István és Somogyi József néhány munkája. Az igazi változást azonban mégsem ez jelentette, hanem az, amikor a nép anyagi kultúrájának emlékei - a mindennapok tárgyai, a kézműves ipar technikája — vonultak be a kiállítótermekbe. A hetvenes évek a nemzeti jellegnek, a nemzeti identitás tudatának kérdését szívesen állították a közgondolkodásnak és a szépirodalomnak is a középpontjába, ami együtt járt egy sereg probléma újraértékelésével. Ezzel a szellemi mozgással függ össze a népművészet értelmezésének az általános reneszánsza is, t z eredeti népi táncok iránti érdeklődés feltámadása épp úgy, mint a népi mesterségek - fazekasság, szövés, fafaragás - újraélesztésének divatos igénye. Mindebből nem maradt ki a képzőművészet sem, elég csak egyetlen művészeti folyóiratunknak ezeket az évfolya279
