Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Dalos Margit: Pince (novella)

a szökés vörös bajusza, valamiből fehér rongycsíkokat tépett, és azt mondta, gyere Birike, bekötjük (mindig így mondta, Birike, a rendes nevedet sose tudta megjegyezni), és sorban az összes ujjadat bepólyálta, ami teljesen fölösleges volt, mert egyik se vérzett, és sebes se volt; az egyik ujjad kövér lett és görbe, a másik sovány és egyenes, a harmadik körme alatt masni ágaskodott, mint egy csokornyakkendő, és a tépett rongycsíkokat igazgatni lehetett; egyiket fodrosra, mint a báli szoknyát, másikat dundira, mint a babapólyát, s felhúzva a köröm tetejére olyan lett, mint egy kendő, és megformáltad a galstuchot, amiben Willi néni hordta a gyümölcsös kosarakat, egy kosár a galstuchban a hátán, egy meg a mellén; s minden egyes ujjadban fájó lüktetéssel keltek életre az asszonyok, emberek, pólyásbabák, és a gusztustalan Szabó bácsi az aranykeretes szemüvege mögül nevetve nézett; és nemcsak téged látott, hanem az ujjaidban feltámadt új életeket is, és a sárga bajusz fölötti sárga szemekbe visszanevettél, és abba is beavattad a Szabó bácsit, hogy a falon az ujjaid árnyéka megnő, s az árnyék-asszonyok, árnyék-emberek még a lüktető ujjaidnál is élőbbé válnak.

Mentek az ámylények a falon, valami megsodrott, suta vonulásban, négyen mentek egy szoros menetben, az ötödik esetlenül bukdácsolt, mint a lemaradt gyermek, és szinte lélegeztek is, emelkedett és süllyedt a testük, a galstuchos időnként meggömyedt, majd hátradőlve nagy levegőt vett, a szoknyáson ide-oda mozogtak a fodrok, ahogy a többiek a menetben hozzáértek, a legnagyobbnak a nyakán is túlért a csokomyakkendője, és vonultak együtt a redves fal előtt, mely olyan volt, mint a szikla, amelynek hasadé- kaiban pókszerü szörnyállatok élnek, csakis az éjszakai sziklák közt mehettek, s ami minden mozgást, lélegzetvételt, szoknyabillenést megvilágított, csakis a hold lehetett; a csupasz égő a sarkokba már csak úgy világított, mint a felhőkkel fátyolozott holdvilág.

És öntelt boldogságodban nem gondoltál arra, hogy honnan tanultad ezt a teremtősdit, kétség nem férhetett hozzá, hogy mindez a te találmányod; űzted és riogattad a figuráidat, mint maga az Isten, egyre sötétebb sziklák közé száműzted őket, ez már maga volt az ámyékvilág, és ettől a szíved is úgy vert, mintha a falon lévő öt helyett is kalapálna.

Pedig a sziklai menetben benne volt az is, ahogy a nagyapád két keze egymásba kapcsolódik, rafináltabban, mint a templomi kézkulcsolásnál, jobb keze két ujja feláll, mint az esküvésnél, vagy mint a feltámadt Jézus diadalmasan tartott kezén a mutató- és középső ujj a sziklasír előtt, és láttad, hogy nagyapád a két kezét valami rejtett törvény szerint igazgatja, de közben nem is a kezeire néz, hanem félre, és egyszercsak megláttad, hogy a nyulat nézi a falon, melynek élőmód mozog a két felálló füle, s lábacskáival kalimpál, és meglendülve ugrik, szinte remeg a kis teste a kereklő szemével, aztán laposan semmivé válik, mert keményen ugatva kutya fut utána, tátja és csukja a száját, ahogyan ugat, s ennek röviden hegyes a füle, a szeme meg gonosz.

A nagypapádéknál a kerek nagy asztal körül ültetek mindig, s mintha az abrosz télen is az asztal széléhez lett volna csipeszelve, úgy, mint nyáron az udvaron, hogy a szél ne fújja el, de hisz ez oktalanság lett volna. De hát oktalanság volt az is, hogy azt mondtátok, a kocsmában van a nagyasztal;

20