Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Dalos Margit: Pince (novella)

mert hol volt itt már kocsma. Húsz éve bezárva állt a lépcsős bejárat faajtaja, befelé fordítva volt a cégér, hogy vendéglő a három nyálhoz.

Ezt húsz év óta emberszem nem láthatta, a három nyulak már-már örök nyugalomban tarthatták égnek a füleiket, úgy, mint a sziklasírból kilépő Jézus a két ujját. És a többi oktalanság szerte, amerre csak fordul az ember, és fordul a kocsma is körbe-körbe a sok oktalansággal: reggel az utca felőli ablakon süt be a nap, hasítva és messzire vágva, mint a kinyitott borotva, délben a kapu alá nyíló ablakon jön be a fény, ez is erős, de messzire nem visz, az ablak alatt csak lapos négyszögben táncolnak az örökké felajzott porszemecskék, nem törődve az ellenük rajzolt víz nyolcasokkal a szürke padlón; és alkonyaikor az udvari eresz alatt jön be egynéhány bizonytalan, illanó fénykéve, megkerülve a barna faoszlopot. A csepp kis udvari ablakon a nap éppenhogy benéz; mint az álmos pillantás, úgy súrolja a flóderozott pultot a csappal, a Wertheim-kasszát a körbe-körbe forgó fogantyújával, amit ha pörgetünk, mindig kattog egyet, és ez olyan, mint a rádióban szóló tapsolás. Amikor zenélnek, és utána sokáig tapsolnak.

így fordul a kocsma mindennap; mindig más ablakát mutatja a napnak, és másik kitömött fácánt vagy fogolymadarat a falon, vagy a teknősbéka- páncélt, ami az óra mellett lóg. A sok oktalanság, hogy le nem szédül a falról, a pultról, a stelázsiról. A kék és fehér kisszódásüvegek sorozata, mely a magányos vendégeknek kellett a fél liter bor mellé, a vastagra zsírosodott kártyapaklik; ütötték a blattot egész álló este, körülülve a kerek nagy asztalt, a nagypapa is ott ült mindig köztük, s ha a vendég azt mondta fizetnék, máris szaladt a nagymama, mert ezt a konyhában is meghallotta, amíg a halászlét keverte, mert ez a szó olyan volt, mint az ébresztőóra cserregése; muszáj volt futni a nagymamának, mert a nagypapa, az csak egy nagy gavallér volt, s tőle tönkrementek volna, tönkre is mentek, de az már később volt; az ipartestület nagy vendéglőjében, ahol a nagyteremtől messze volt a konyha, s a nagymama, ha hallotta is a „fizetek” cserregését, mindig később ért be a kelleténél. És a nagypapa mégis virilista lett, mert péntek este ültették az ajtóba az adóellenőrt, amikor a halászlé volt és a túrós csuáza, és a fiákerek a transzformátorháztól a sarokig álltak, mert jöttek-jöttek a pesti társaságok, és az adóellenőr csak húzta a strigulákat, és hétfő-kedd- szerda-csütörtökön pangott az üzlet, csak az ivócimborák jöttek, de azok vagy rokonok voltak, vagy barátok, és legtöbbször azt sem mondták, hogy fizetek. Spricc, sercent a kék szódásüvegekből, és Gyűli, hol a jufa, kiabálta a hadarós sógor a Juli cselédlánynak, mert itt családiasán ment minden, és Juli már hozta is a gyufát, és máskor meg azt mesélte a sógor, hogy a szomszéd Móriczger a tombolán asztali tízórát nyert, és addig tűnődtek a dolgon, míg az újságban meg nem látták, hogy a polgári kör tomboláján díszórát lehetett nyerni.

A nagypapa, az egy nagy gavallér volt. Ivott nála a Folláth, a Szarka, a Finek, a Koch, és verték a blattot és egymás hátát, és amikor már igen jó kedvük volt, a Szarka, akit nemrég neveztek ki, és még új ember volt, hangosan megkérdezte a Kochtól, hogy milyen név az a Lipotács, és a Koch nézett értetlenül, és a nagypapának kellett elmagyaráznia, hogy a Koch Lipót ács. Az a mestersége.

A vizesnyolcasok mindennap felszáradnak, és keni őket széjjel a söprű,

21