Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Dalos Margit: Pince (novella)
tűnt, az viszi magával a testet, és kezdődött elölről mindig, az isten haragja nem akart megszűnni, a Vörös feje csapódott, recsegett, a teste egyre hosszabbra nyúlt, és hátrafelé is lengett, mint a kirázott porrongy, ilyen lesz a Kilimandzsáró is, ha beroppan a gerince, és megszűnik benne a tűzhányódorombolás. Hetekig nem főztek se halászlét, se csirkelevest, a fonott szék az asztal mellett úgy állt, mint az üres Szent Mihály lova a halottas ház előtt. Vörös vonszolta magát, a földön a hasának is, a farkának is ott maradt a nyoma, a puha talpa égnek meredt, ahogy húzta a lábát maga után. Nem akart már látni senkit. Vitte a hatalmas, dinnyényi fejét, bedagadt szemeivel már semmit se látott, csak a szagát érezte a száraz falépcsőnek, a száraz padlás- és egérszagát, hátsó bársonytalpaiból a karmát sem tudta kinyújtani, első lábain lógott a padláslépcsőkön, és húzta magát egyre följebb. A világnagy elrendelés dolgozott benne akkor is, amikor a kalickát leverte, s akkor is, amikor a bajával elvonult, Istentől eredt az ősi tudása: vannak helyzetek, amikor a dolgok és az élőlények magukba hullanak. A fiúk látták a padláson. Mindennap felmentek hozzá. De a megdarált húsok mind megromlottak, a tej megsavanyodott, a tányér vízre is kormos, poros hártya nőtt, Vörös a nevére sem hallgatott, a végén már csak mezítláb mentek fel hozzá és lábujjhegyen, szólni sem mertek és pisszenni sem, csendesebbek voltak, mint a templomban a lelkigyakorlaton. Az üres széket eltenni nem merte senki, de mindenki kerülte a tekintetével. Soha olyan csendesek nem voltak az ebédek, mint akkoriban. S egy ilyen nagy csendességbe érkezett meg a Vörös, az udvar felől csendben belépkedett, a szeme két ferde csík, szimmetrikus varasadó hegek, a mélyükön valami sárgán fénylik, és úgy, mint régen, felugrott a székre, a hatalmas fejét a sárga csíkokkal a papa felé fordította, és dagasztani kezdte a kemény fonott széket. Ebéd után is sokáig ottmaradt, úgy ült ott, mint a bebalzsamozott macskaistenek az egyiptomi sírkamrákból, áradt belőle a nem is e világra való tudás. AZ ÁRNYJÁTÉKRÓL Egy reggelre püffedt viszketegség feszítette a jobb kezed négy ujját, azt mondták, hogy ezek csípések; éjszaka mérgespók mászhatta meg. Szúnyog- és bolhacsípéssel már volt dolgod, azt vakarta az ember és kész, de itt érezni lehetett, hogy komolyabb támadás történt ellened, és rejtélyes volt, hogy miért, láttad is a nagy, fekete, erős lábú pókot, ahogy a pince falából kimászik, és az éjszakában a te kezedet keresi, hogy minden ujjadat sorra megszülj a, egyet se hagyjon ki, a duzzanatok meg egész nap csak nőttek és vöröslöttek idegenül. Egyszerre voltak a te ujjaid, és mégse. Omika a kezedet nézve a fejét csóválta, de ez nem a kezednek szólt, és nem is neked, hanem azoknak, akik még a pincében voltak. Hivatalos állásfoglalás volt, amiből éppen téged hagyott ki. A te kezedet fogta, és terád nézett, de éppúgy nézhette volna a világ bármely kisgyerekét, s te az ő keze helyett akár az ajtófélfát is foghattad volna. Mi történt Omikával? És a gusztustalan Szabó bácsi, aki mindig harákolt, és undokul meredt 19
