Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Dalos Margit: Pince (novella)
összeállt, minden cehh megemelkedett kettő, három, vagy négy kifli árával, mert a mutatványnak a vendégek nem tudtak ellenállni, a Ripp meg csak hízott, már a lábai is alig bírták, egy elhízott, lomha állat lett a gyönyörű vadászkutyából, amely a fényképen szemüveggel, kalappal és nyakkendővel ül, okos volt, mint maga a vadásztársaság elnöke, mindig tudta, merre fut a nyúl, vagy hogy hová esik a meglőtt madár, a vadkacsáért a téli Dunába is beúszott, a jégtáblák közé. Azon a télen volt a színes madár is, melyre az állatkert ornitológusa azt mondta, jégmadár. Nagy tél volt. A hótorlaszokon át az útra sem lehetett kilátni. A kocsmában éjjel is tenni kellett a tűzre, hogy a madarak meg ne fagyjanak. A szobát nem fűtötték, az alvók szája szederjesre kékült, de a kocsmában többször is zörgött a lapát, ahogy a papa a parázsra dobta a szenet, kopogtak végig a házon a léptei, a hosszú alsónadrág kötői kúsztak utána. Hajnalban azt hitték, hogy betörők jártak az éjjel; szétdúlt romhalmaz, összetört poharak, tányérok, sótartók, kiborult fogvájók, minden, ami este az asztalokon maradt, a földre lerántva, s az ösz- szehordott fehér abroszokon Ripp összegömbölyödve aludt olyan mélyen, mint egy fióka a fészekben. Kevés volt neki a meleg, amit a kályha adott. Nyáron minden ajtó és ablak nyitva volt, a kalickákból levegősen szállt az ének, a rigó a kifényesedett tollaival készséges volt, mint a fekete ruhás muzsikus cigányok, fújta-fújta, hogy ritka búza, ritka árpa, ritka rozs, s ha vége lett, kezdte elölről, a narancssárga csőrét a kalicka alján megfente, egyre élesebb lett a füttye, a vendégek meg nevettek, hogy minek ide cigány, jó ez a pikulás. A fürjnek már megvolt a kalicka a kipámázott tornáccal; pitypalatty, pitypalatty, kiabálta mindig és ugrándozott hozzá, és akármekkorát ugorhatott, mert a kalicka teteje lószőrpárnával volt kibélelve, s abba huppogott bele a kis feje, s ebbe, meg az énekébe mindig beleszédült, s tán ezért nem tudta soha abbahagyni. A Vörös szőrén úgy hullámoztak a sárga csíkok, mint a sivatag dűnéi magasról nézve. Finoman folytak egymásba a sárga, sárga-vörös és vörhenyes árnyalatok, azt lehetett hinni, hogy a simogató kéz Afrika bársony-homokján szánt végig, s amikor dorombolni kezdett, rezgett az egész háta, mintha egy Kilimandzsáró morogna benne. És ült az asztalnál a fonott kerti széken, feje hatalmasan felmagasodott, minden gyerek szívesen neki adta volna, amit a legjobban szeret, zúzát, májat, feketehúst, de a Vörösnek a csirke- és a pontyfej volt a finom falat, hunyorogva nézte a papát, oldalra fordított fejjel, időnként szinte összehunyorogtak, mint akik tudják, amit tudnak; a Vörösnek a papa volt az úr és az egyedüli gazda, s a papának a Vörös az igazi állat-barát, beszélni lehetett hozzá, mint a szép hátaslovakhoz, vagy mint az embernél is okosabb öreg kutyákhoz. A csíz kalickája leverve feküdt az ablakpárkányon, s a madár szárnya csuklósán mozgott előre-hátra, megbicsaklottan billegett, mint egy hátrarop- pantott könyék. Szárnyaszegett madár. A papa a két hátsó lábánál fogta a kandúrt, ahogy a meglőtt nyulakat is szokta, a nyúlbundákon feketén tapadt a szőrbe a ragacsos vércsík. Csak az állatok hátsó lábát ne fognák meg soha. És lendült a hatalmas gyönyörű bunda, benne az élő, lüktető testtel, a vörös és sárga cirmos dűnék és sivatagok, Afrika napsütése a Kilimandzsáró morajával, kibillent egy egész földrész, forgott a világ, a hatalmas fej megcsak fokozta a svungot, már úgy 18
