Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Bogdán László: Márciusi karnevál (regényrészlet)
arca? Hát nem mindegy - így a vadász. - Ezek az állandó egyértelműségre törekvéseid, ezek megőrjítenek engem, tudd meg. Hát mondj valamit a világban, a természetben ami egyértelmű?! A fiatal bikák közben táncoltak a szarvastebenekkel, ez volt a benső kör, nagyon hamar kialakultak a párok, a külső körben a zenészek estek extázisba, bár a vadász szerint épp az volt a borzalmas rémálomszerű az egészben, hogy csak imitálták hangszereikkel a mozgásokat, de hang nem hallatszott egy árva dob meg nem puffant, egy árvábbnál is árvább harmonika nem nyikorgott, egy haldoklásra ítélt trombita se szólalt meg, az »utolsó szó« jogán. Nem, nem: csend volt! A legkülsőbb körben, ahogy az lenni szokott, már egyházi vagy világi szertartásokon, majálisokon, biennálékon a többiek ugrándoztak, a népség, katonaság: mind-mind álarcokban. A színes álarcok közbevetőlegesen szépen különültek el a fehér háttértől: hó, hó, hó. Aprólékosan persze megfigyelni semmit sem lehetett, mert a vonat megint elindult, eléggé időben ahhoz, hogy a további fejleményeket illetően teljességgel találgatásokra legyünk ítélve: azaz (romlott és perverz) fantáziánkra hagyatkozzunk. Ezt most azért inkább hagyjuk - így a vadász - tökéletességgel kiszámítható ugyanis a fejlemény. Orgia! Nem? Igen, mondtam. Persze, mi is lehetne más?! Akkor a vonatban még nem értünk rá mindezzel érdemben foglalkozni, mert meglehetősen furcsának, érthetetlennek, obszcénnek és talányosnak találtuk ama elhanyagolhatatlan tényt, miszerint -, amint az heherésző vallomásaikból azonnal kiderült -: a szomszéd asztalnál sörözgető jégkorongo- zók, mind megannyi vállas gyerek, Herkules-Adoniszok alkatukhoz mért értelmi képességekkel (vagy nélkül, hogy ne egyértelműen, most, itt ne!) semmit sem láttak a vad, téli szaturnáliából. Hihetetlen, így a vadász: vagy mi zsongtunk be, kérlekszépen, vagy ők!... De kétségtelen akkor már az étkezőkocsiban mindenkit - a jégkorongozók mért lettek volna üdvözítő és boldogtalan kivételek?!? - megzavart az elál- líthatatlan, álomszerű hóesés. Én egyre a lány álarc nélküli, csupasz és védtelen, előbb az undortól, majd a feltételezhetően rátörő kéjtől vonagló arcát láttam - kínjában mintha havat tömött volna a szájába, de a vonaglást azután sem hagyta abba, nem tudta abbahagyni?, rájöhetett amúgysem tud megszabadulni erőszakos kecskefejű lovagjától, talán akkor már nem is akart? Hagyjuk Freudot, így a vadász, unom az örökös egy sínpáron futó asszociációkat! Jó hagyjuk, de akkor is! Akkor is mi? Bár a lány szemei, folytatom a felidézést, még könnyesek voltak, mozgása feltételezhetően egyre célszerűbben egyre öntu- datosabban idomult a rajta fekvő férfi mozgásához, akinek torkából egyszerre csak egy állatian diadalittas üvöltés szakadt ki - a la szerb-keletnémet Winnetou ellenségei teteme fölött járja hastáncát, ami a művész vonzalmai szerint végre mélyen átélt nagy alakítás, legalábbis fiúi körében sikert arat s ez se semmi! - s ekkor a lány, vizionálok tovább, mintegy utolsó erőfeszítéssel nagy nehezen négy lábra emelkedve mászni kezdett a hóban. Mondom: ezt hagyjuk, ragaszkodjunk a tényekhez. így a vadász. Eléggé bájosak a tényeink, amúgyis. Érdekes én - mutat hüvelykujjával saját szíve irányába - én a kecskebak-álarcot viselő férfiú diadalittas üvöltését sem hallottam, egyáltalán nem volt ottan semmi zaj, hidd el már végre. Kiitta borát. Folytatta: az volt 252
