Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Bogdán László: Márciusi karnevál (regényrészlet)
a legszörnyűbb az egész jelenetsorban, hogy teljesen némán zajlott, mintha rituális szerepeket alakítottak volna a rejtélyes álarcosok, egy számunkra érthetetlen szövegkönyv szerint. De azután, hosszas viták után, amiket most nem mellékelek: a vadász is egyetértett velem abban, hogy fel kell derítenünk: kik ezek? és mit akarnak? s ezért azután a legközelebbi feltételes megállónál habozás nélkül követett engem, leléptünk a vonatról, csak úgy minden csomag nélkül. (Csomagjainkat az egyik ismerős hokisra bíztuk, megígértettük vele, hogy beadja az Északi pályaudvar megőrzőjébe, másnap délben majd felhívjuk, valahol találkozunk s ideadhatja a számot...) Fütyörészve indultunk el a havas erdőben s ha ma, annyi év távolából (mennyit is számoljunk szépen utána: 1988. március 31-én írom ezeket a sorokat, künnt havazik, de sár lesz ebből is, mi lenne más?, negyedik emeleti ablakomból a hópelyhek kavargása mégiscsak rímel az 1973- as márciusi havazásra, egy tizenöt évvel előtti hópehely táncára egy mai hópehely tánca, hagyjuk!...) fel akarom idézni ezt a lázas keresést, ezt a hajszát a fehér erdőben, a nagy hóban, alattomosan lapuló bokrok között; csak li- hegésünkre emlékszem és a vadász kivörösödő verítékező arcára. Az enyémre nyilván nem: ott nem volt tükör. Lihegtünk egymás nyomába lépve s egyre valószerűtlenebbnek tűnt az előbbi szaturnália, távolodott, mint egy emlék, s amikor hulla-fáradtan végre átmenetileg feladva, egymásnak dőltünk egy hatalmas fa mellett s fújtatva, mint a fáradt szódáslovak hallgattuk a hó percegését az ágak között - a hold ez a két ág közül pislogó gúnyos asz- szonyszem - ezüstös fénnyel szórta be a tisztást, lágyan világítottak a havas ágak - a vadász nekemszegezte a nagy kérdést: kik voltak ezek? Valami szekta? Örültek? Egy diáktábor játékai? Magyarázatot én sem tudtam adni, de az előbbi bensőséges hangulatnak is vége volt. Kiszáradó torokkal épp azt akartam javasolni, hogy téijünk meg, nincsen miért tovább kutakodni ebben az egyre titokzatosabbnak, riasztóbbnak tűnő sötét erdőben, eddig már árkon-bokron túl járhatnak az álarcosok, ha ugyan léteztek egyáltalán s nemcsak a mi hótól felajzott képzeletünkben járták násztáncukat, amikor a vadász hirtelen ragadta meg a karom és előremutatott. A hóban világosan elkülönülve jól látszott a kétfejű ősi alak lenyomata: a hó se havazta be - egy nagy fa koronája védte ezt a szinte szabályos geometrikus hó-karcot - körülötte, szinte szabályos körben kisebb-nagyobb nyomok kerítették be a pár lenyomatát s nem kellett már lehunynom a szemem ahhoz, hogy megképződjön előttem a hóban hasán fekvő lány és a fölötte fickándozó kecskebak-maskarát viselő langaléta alak képe s a körülöttük leglelkesebben ugrabugráló társaik táncát is láttam, leplek hulltak a hóba, fehér fehérre. Felrezzentem. Nem lehetnek messze, súgta a vadász, azt hiszem az lesz a legjobb ha én előremegyek s felderítem őket, a te caplatásodat száz méterről hallani. Beleeggyezően bólintottam, minden mindegy volt akkor (tulajdonképpen most is: s ez a most szintén két időintervallumot jelöl: a másnapot, amikor közösen idézzük fel az egészet, hogy újra meghaljon bennünk is; a megírás időpontját, tizenöt évvel később, amikor már teljes bizonyossággal eldönt- * *A. hasonlata. Róla és hasonlatairól még lesz szó! 253
