Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Martos Gábor: "Ennek a generációnak már nem voltak illúziói" (Beszélgetés Bogdán Lászlóval) (interjú)
írásom - valamikor 1967 telén, az Ifjúmunkás Új tollak sorozatában - próza volt, egy novella; tehát először novellákat kezdtem közölni, utána verseket. A hetvenes évek elejére már több változatban is kész volt az első verseskönyvem, ebből azonban végül egy naigyon megherélt verseskötet jelent meg: olyan kompromisszumokra kényszerültem 1972-ben, amit ma már nem vállalnék. Emiatt aztán a verseimmel nem is kísérleteztem egészen a nyolcvanas évek elejéig, amikor összeállítottam az Ingaévek című kötetemet; ebből is maradtak ki versek, de itt már jobban érvényesült az elképzelés. Egyébként a nyolcvanas években fokozatosan kezdett inkább foglalkoztatni a próza, de voltak évek, amikor írtam verseket is. Jelenleg is készen van egy verseskönyvem; talán mondhatnék címet is: az lenne a tervezett munkacíme, hogy A gazdátlan legyezők. A nyolcvanas évek végén elkezdtem írni egy prózát és verset egyként tartalmazó kötetet, amin most is dolgozom; ennek a címe Az erdélyi kertmozi. Érdekes azért, hogy ebben a szellemi körben - ha csak a neveket soroljuk: Szőcs, Adonyi, Markó, Bállá, Cselényi, Palotás — elsősorban lírikusok vannak; tulajdonképpen Mózes Attilán és rajtad kívül - azt hiszem - számottevő prózaíró nincs is. Ez a társaság inkább lírikusokból, lírikus alkatú emberekből állt össze, mégis te magad is ehhez tartozol prózaíróként. Mi volt vajon az a szellemi vonzerő, ami ezt a társaságot ennyire szorosan összetartotta? Legkinkább a barátságok tartották össze, bár kétségtelen a közös szellemi érdeklődés. A második Forrás-generáció költői a hatvanas évek végén, a Ceausescu hatalomra kerülése utáni olvadás éveiben... mert ne felejtsük el, hogy Ceausescu a kezdeti években megpróbált bizonyos fokig egy liberálisabb szellemet meghonosítani az ország kulturális életében; és 1968 augusztusában, a prágai bevonuláskor, mivel akkor Románia csapatai nem vonultak be Prágába, kétségtelenül megnyerte a román értelmiséget. Ez persze nagyon rövid ideig tartott, viszont némileg motiválja a második Forrás-generáció közéleti lírájának felerősödését: Farkas Árpád, Csiki László, Király László vagy Magyar! Lajos akkori versei megpróbálnak azonosulni bizonyosfajta eszményekkel, és belülről beszélni. Ha vannak generációk, akkor a Szőcs Gézáék generációját pont az különbözteti meg, hogy az ő magukraeszmélésükkor ez már irreálisnak tűnt; illúziónak. Tehát ők nem is fogadták el ezeket a játékszabályokat, és megpróbáltak új játékszabályokat kialakítani. Na most itt kanyarodnék vissza a generációhoz. Kétségtelenül ez az, ami összefűzte ezt a generációt: a kirekesztettség-érzés egyfelől; a közös szellemi érdeklődés és barátság, egymásra-utaltság másfelől. Megpróbáltak különböző „vezetékes rádiókon" szóhoz jutni: a kolozsvári egyetem rádiójában, az Echinoxban, aztán a Szőcs Géza szerkesztette Fellegvárban. Tulajdonképpen ennek a generációnak az a tragédiája, hogy nem kapott idejekorán saját lapot; ahogy Bállá Zsófia ezt egy esszéjében nagyon szerencsésen megfogalmazta, mindig arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon, hogy kompromisszumokat kössön ahhoz, hogy kiléphessen a nyilvánosság elé. Csakhogy teljes, tökéletes kompromisszumra, hogy így mondjam, már csak azért sem kerülhetett sor, mert ennek a generációnak már nem voltak illúziói; azok az illúziók, amiktől aztán Csiki, vagy Király, vagy Farkas olyan keservesen szabadult meg, ezt a generációt soha nem is jellemezték. Menynire volt nehéz végül is az „áttörés"? Az új típusú, ha úgy tetszik nyitottabb, Európára jobban figyelő, az onnan jövő áramlatokat jobban a saját költészetbe, művészetbe beépítő verselés, vagy akár prózaírás mennyire nehezen kapott polgárjogot az akkor már pozícióban — szerkesztői, kiadói pozícióban - lévő, de hagyományosabb lírát, prózát művelőkkel szemben? Elég nehezen. Nagyon nagy volt az ellenállás. Ezt a generációt többnyire egyszerre tartották kozmopolitának és nacionalistának - attól függően persze, hogy kik és milyen nézőpontból -, ami egyszerűen abszurdum. De az előbb volt egy kérdésed, amire nem válaszoltam: az én saját helyem a két generáció közt. Prózában kétségtelenül volt 241
