Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Vasadi Péter: Annak dicsérete, amit nehéz szeretni (Egy idegenbe szakadt magyar szerzetes levele) (regényrészlet)

Ha az embert akkora istenszeretet ragadja meg, hogy ez minden mást kiszorít belőle vagy inkább fölemészt benne, akkor a teljes magány után vágyakozik. Ebben a magányban ébred rá, hogy amit istenszeretetnek érzett, az lényegében mindennél erősebb szabadságvágy volt. Ez itt beigazolódik. Itt valóban szabad lesz az ember. Megszűnik fölötte a világ, a hatalom, a pénz, az érzékek, a káprázat és a kápráztatás, a mindenféle „egyéb” rémuralma. A jó-rossz egyéni utak éppúgy haszontalanok itt, mint a magatartás szabványai. Nem ad senki tanácsot, tehát nem javasolja lelkesen ezt és nem rosszallja komoran azt. Itt egy tanács van: Hallgasson, fiam, a Szentlélekre. Ehhez elégséges a csönd és néhány nap múlva minden problémájára választ fog kapni tőle. Legyen türelmes... És szépen elfordulnak az embertől. Hogy mennyit imádkozzék? Sokat vagy keveset? Szüntelenül, de ne a mennyiségre törekedjék, hanem érje el, hogy létezésének a módja legyen imádságos. Imádkozzék a tekintetével is. Alomban és ébrenlétben. A bőrével és a mozdulataival. A csöndjével és a szavaival. Hogyan? Meg fogja tudni, fiam. Legyen türelmes... Most pedig szedje össze a földeken az elhullott kukoricacsöveket.

Itt nincsenek igazi kérdések, nincsenek tehát igazi válaszok sem. Minden nyilvánvaló. A vállalkozás elszántsága adja meg a lélek kezdő lendületét, aztán valamennyien növekszünk, mint a növények. Fönt van a nap, süt ránk, tehát arrafelé kell nyújtóztatnunk indáinkat. Ha az ember átadja magát, lélekben is gondtalanná lesz. Magunkkal itt nem sokat foglalkozunk. Nem bogarászunk és nem bíbelődünk. Ha baj van, baj pedig mindig van, megyünk Jézushoz. Eleinte kicsit fészkelődik az ember, nagyokat töpreng, kínlódik, aztán megtalálja a reá szabott Jelki stallumot”, amelyben biztonsággal állhat. Aki magával van elfoglalva, elóbb-utóbb süllyedni kezd, törvényszerűen, mert az ember kísérthető, puha anyag, nem pedig megtartó közeg. Előbb-utóbb pánikba esik, és rövidesen szedi is a sátorfáját. Itt a lét igazi rendje uralkodik, azaz, az értékek hierarchiája. Az igazi rend nyomban s jótékonyan érezteti a hatását. Megszűnni magunknak s Istennek élni, ebben áll az ember boldogsága. Mi azonban se boldogok, se boldogtalanok nem akarunk lenni. Semmik sem akarunk lenni, mivel az állapotunk az, hogy Istené vagyunk. Isten azonban tiszta szeretet, tehát tiszta boldogság is, így el sem kerülhetjük, hogy boldogságából valami ránk ne ragadjon. Ennek ellenére a magány sokunkat annyira meggyötör, hogy az ember alkalmasint órákig elgyönyörködne egy szürke kisegér látványában, ha az idő előtt el nem surranna. A virrasztás néha oly elviselhetetlen, hogy a száj, a torok, a láb működik ugyan, de maga az ember nem, s valahol a zsigerei táján csak alszik, alszik és alszik. A böjt pedig néha merő koplalásként hat. Hogy az emberben már nem a gyomor, hanem maga a korgás korog s fölfalva önmagát, elcsöndesedik. Igen, nem lehet tagadni, a szerzeteseknek vannak kríziseik, de miért is kellene ezt tagadni? S ki előtt? Isten előtt tagadnánk, akiért mindez történik? Ő ne tudná? Ugyan! Aztán minden elsimul s lépegetünk előre. A szentség, Barátom, mint tudja, a legkevésbé sem ingyenes dolog a földön. Bár ami táplálja, a kegyelem, a lehető legingyenesebb. Nálunk kimondatlanul az az igazság uralkodik, hogy vagy mindenki lehet szent, egytől egyig, vagy senki. S valóban, ez a „mindenki” majdnem mindig igazolódik. Van ugyan olyan, mint már írtam, aki elmegy közülünk, de őt közel sem tartjuk a szentség dezer- tőijének. Csak arról van szó, hogy itt nem bírta ki azt, amiben máshol gyökeret ereszthet. Ha nálunk a meghalt szerzetes után bejegyzik, hogy „megfelelt a szabályoknak”, azt a világ egyéb helyein nyugodtan vállra lehet emelni s körül lehet hordozni. Ha azt jegyzik be a neve mellé, hogy „dicséretesen megfelelt a szabályoknak”, az azt jelenti, hogy - képletesen szólva - már itt közöttünk is csak minden második lépésével érintette a talajt. Olyat, hogy valaki „szent volt”, mi nem írunk le.

A levelemhez csatolt kéziratot Magára bízom. Tegyen vele belátása szerint. Isten, a mi Atyánk fordítsa Maga felé arcának ragyogását s áldja meg Magát minden testi-lelki jóval, s örvendeztesse meg a szívét az örök élet reményével, ámen.

Mindig szeretettel gondol Magára

Fr Bálint Ayarde OLAS

239