Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)

kiderülne, minden összeomlana. Hogy megbízásomat visszavonnák, az magától értetődik. Végül is mi szükség két őrre? Ha egyáltalában az vagyok (?) csakis azért, mert én az egyedüli, az egyetlen, a senki. De feltételezem, a zavar a címzésben nem egyéb, mint a megbízó hatóság felületes alkalmazottjának elírása, persze, az sem lehetetlen, hogy tájékozatlansága a tisztség természetére nézve, amit pedig legjobb meggyőződése szerint ő maga jelölt ki számomra. Az egyik írás, az első lágyabb, bizonytalanabb, csupa röpködő vékony vonal, a másik, akárha fémrácsokból kovácsolná a betűket, s azok görcsösen egymásba nyitóivá rázzák egymást. A fizetésről szóló bizonylatot valaki, nem tudni ki, sohasem láttam erre postást, fenn a töltés hídján elhelyezett levélszekrénybe teszi.

A fizetést, pontosan száz drachmát feleségem kapja kézhez. Ez helyes, ő el tudja költeni. Szoktam ót látni. Minden hónapban, két oldalán a két gyerekkel eljön látogatóba, fel a hídra, onnan integet le, ide az őrfülkébe, közli, hogy megkapta a fizetést. Amikor erős szél fúj, tölcsért formál kezéből, úgy kiált le hogy halljam, mindenük megvan, a gyerekek jól tanulnak és ő éjt napot eggyé tesz értük, hogy megállják helyüket az életben. Ilyenkor ledob számomra a mélybe egy fülesen megkötözött asztalkendőt, benne a maga sütötte mákoskalács, és biztat, hogy ügyesen kapjam el, de a hajítás pillanatában vagy a szél fordul meg hirtelen és az ellenkező irányba magával tépi, vagy ő véti el a hajítást, a kis mákos batyu nyomtalanul tűnik el a zúgó folyamárban, erre ő kinevet: „mindig is ügyetlen voltál”, de nevetését sem hallom a zuhogástól, csupán a szája nyílásán kiragyogó fehér fogaiból látni, hogy nevet, aztán száját váratlanul becsukja, ajkait lebiggyeszti, lehet, hogy ilyenkor sír, nála a nevetés és sírás valahogy együtt jár, és talán egy is, mert sohasem tudtam megkülönböztetni. Minden hónapban, miután a fizetést megkapta, és ily módon tudomásomra hozza azt a valószínűtlen változást, amit, úgy sejtem, ők ott az idő haladásának neveznek. Még az is lehet, hogy könnyet ejt, ám az a néhány belepergő könnycsepp igazán nyom nélkül oszlik el ebben a hörgő könnyfolyamban. Mire újból felnézek a hídra, rendszerint már lobog vissza — hová? feltehetően oda, ahol a gyermekeket az életre neveli, s ahol a jogos fizetést kézhez kapja, de néha még megpillantom szoknyájának elsuhanó habját, s mire a kis gyertya lángját, amit a hídfőnél nagy igyekezettel meggyújt s a csöpögtetett faggyúba beállít, a szél kioltja, már nem is tudok róla, nem is tudhatok, hiszen nem tartozik ide, ebbe a ritkás és mégis áttörhetetlen súrű semmibe, ami épp ez itt, ez a senki, aki én.

Meggyőződésem, nem döntő jelentőségű, de azért feltűnő az összeegyez- hetetlen különbség. A fizetési elszámolást egészen más jelekkel írják, mint amiket én írok, mint a valódi jelek, valahogy mégis megértem, legalábbis el tudom olvasni. Persze sok mindent nem fogok fel, például magát a címzést: „A Vízerőmű Határőrének szerződése lejártáig.” Milyen erőmű és miféle szerződés, kivel, hogyan, miként járna le, amit meg sem indítanak, meg sem kötöttek, ami így és nem másképp. A kérdések rácsa szorul és hurka ilyenkor, a hivatalos levelek érkeztekor rámtekeredik, de az éjszaka sötétkék és hatalmas, eltörli kérdéseimet. Ezek a levelek. Már anyaguk is olyan valószínűtlen. Papiros. Egyik érkezéstől a másikig megsemmisül. Hová lesz? A hörgő folyamba vetem, a víz kiveti magából. Fülkém mélyén a háromlábú kis vas225