Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Kemény Katalin: Az Őrző (novella)

kályha, parazsa izzik, lángja nem lohad, belevetem, a tűz kiveti magából. Viharforgásba vetem, visszacsapódik, a levegő kiveti magából. Megfognám, tenném be a gyalult asztalkába, hátha még számon kérik. Nincs mit megfogni — - hová lett, hová lesz? Értem már, nincs mit megfogni, nem is volt, soha. Én a magam jeleit a tényleges semmiből írom a valóságos semmibe, ezekre éhes a folyamár, kapkod utána a lángnyelv, kapkod a levegő, a levegő sóvár szomjjal issza. Az éjszaka hatalmas és sötétkék, különösen a tiszta éjjelek, egyetlen mély kék szem és szikrái a csillagok. Beleírom jeleimet.

De visszatérve a hivatalosan kézbesített levelekre, az is feltehető, hogy a háromféle név nem tévedés, azaz, ha tévedés is, de az ő részükről, az ő merőben különböző tudásuk szerint ez a három név ugyanazon egynek a változata, mert bár nem kérek senkitől semmit számon és nem kormányozok, nem lélekvesztőt, de még egy ársodorta falevelet se, mégis, a magam sajátos volta, ez az üres, áttetsző és foghatatlan, azaz semmi volta, mégis egyetlen-------és nem lehetetlen, hogy ők ott, abban a merőben másban a hármat

a

zonosnak tartják. Néha egy hasítás, mondom, nem a fejemben, nem a testemben, hanem valahogy az egész semmiben egy kis cikázás, éles, olyan kérdéshez hasonló, mintha jó lenne tudni ezt a roppant titokzatosat, megérteni ezt az összemérhetetlen különbséget — jó volna? semmiségem vajon nem semmisülne-e meg attól a tudástól, mert ez a nemtudás ugyan néha foltokat fest a mindenségben, ami az éjszaka mély kékje, de csupán elfoszló foltokat, és múlásukkal ismét bizonyos semmiségem állandósága. Az éjszaka nagy és sötétkék, nincs mikor, és semmi meglepetés, semmi levél, értesítés, különösen a tiszta éjjelek, egyetlen mély kék szem és szikrái a csillagok.

Nemcsak a név. Ugyanilyen téves tudáson, azon a másikon nyugszik ez a szavuk: határ. Minek a határa? Az éjszakának nincs határa. Csak reggel, ha őrfülkém vasrácsos ablakán át a kíméletlen és hasító sugár, és én vasajtóm nyílásán kilépek, jobb kéz felé egy lépés, egyetlen lépés jobbra a fülkém előtt a folyam nyaldosta kőküszöbön, nem több, mivel ilyenkor hajnalban még egy lépés és elsodor az ár, az ár, ami locskolja lábam, igen, virradatkor a folyam egészen más mint rendesen, éjjel az ár épp úgy semmi, mint én magam, különbség nem lévén köztünk nem is történhet meg történés, noha elképzelhetetlen, hogy mi is történhetne, reggel, ha már lábam csapkodja két kézzel felhúzodzkozom a vasból vert szemöldökfára, igen, azok ott talán különösnek vélnék, ámbár ezt a nem-semmit, ezt ez őrfülkét, ezt az ajtót félfájával, kilincsével, szemöldökfájával csak ők építhették ide abban a képzelgésben, hogy itt a határ, itt kell őrködni, ide kell állítani a szerződéses határőrt, nos, pirkadatkor felhúzódom a szemöldökfára, mi több, a rajta lógó két bilincsbe fogódzkodom teljes hosszamban kinyújtózkodva szemben a folyamárral, ilyenkor hatalmas testével elébem áll a napkorong, de szemem le nem veszem az alatta húzódó sötét sávról legyen az még olyan keskeny szalag - ki tudja, vajon nem éppen ez-e a határ? - és a szikrázó levegőn át látom a tűzdiszkosz mögött az örök éjszakát, és a valószínűtlen nappal valamennyi kemény vonalával és táncoló formáival akárha nem is lenne, nem

képes lenni, és nincs is----hatalmas éj, sötétkék éjszaka, különösen tiszta

éjj

eleken egyetlen mély szem, feneketlen és szikrái a csillagok.

Azon is töprengek, miért vélnek őrzőnek. Nem emlékezem, hogy iderendeltek, vagy idevezettek volna valaha is, inkább úgy, hogy mindég itt nem226