Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Barna Róbert: "Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." (Beszélgetés Kukorelly Endrével) (interjú)
mégsem mindegy, mert nem véletlen.^ Mivel az ember abban él benne. Ha valaki „az anyagomra” rezonál, az nagyon jó. Am ha a formára, „lelkem lenyomatára”, attól igazán meghatódok, az nagyon boldoggá tesz, tényleg, akkor sikerült valamit csinálni. Megmaradnék az iskolás hasonlatomnál. A korszakhoz való viszonyod érdekelne. És azokhoz a „szellemi osztálytársaidhoz” való viszonyod, akik hasonlóképpen dolgozták fel, gondolták át ezt a korszakot, mint te. Úgy 17-18 éves korom óta szerettem volna írni, vagy irodalommal foglalkozni. Ugyanakkor világos volt számomra, hogy nem fog sikerülni. Senki sem engedi meg, senki sem nézi el nekem, és senki sem fogadja el, úgy, ahogyan én csinálom. Sőt, teljesen reménytelen az, hogy belőlem valaha, valami megvalósuljon. Az „irodalmi osztálytársaim” mind nagyobbak voltak mint én, korábban felnőttek. Ttehát ami megtörtént velem gyermekkoromban, az később, a húszas éveimben is megtörtént velem. Azok, akiket irodalmi szempontból közel éreztem magamhoz, már mind nagy fiúk voltak. Ok már készek, már költők, és írók voltak, amikor én még egyáltalán semmi és senki nem voltam. Rendszeresen olvastam az irodalmi lapokat. És azt kellett látnom, hogy ami ott megjelenik, az az irodalom számomranagyon is idegen, hamis, hazug, pöffeszkedő. Egyszerűen az ízlésem tiltakozott. Úgy véltem, az irodalom túlzottan is a politika által meghatározott, a politika szolgálólányává degradált, s habár én is ugyanúgy szenvedtem a fennállótól, „a rendszertől” mint mindenki, úgy gondoltam, a művészet bármely nemes célnak való alávetése jóvátehetetlen torzulásokat okoz. A szövegben, a szövetben, a formában jól kimutatható torzulásokat. Az a hangvétel, amely a 70-es években uralkodott, nagyon távol állt tőlem. Nem pusztán a hivatalos kultúrpolitika által preferált, de a hivatalosságot egyébként opponáló, váteszies irodalomfölfogás is. Aki pedig ebbe a dichotóm szerkezetbe nem fért bele, az eleve gyanús volt: egyrészt szocializmus-ellenes, másrészt nemzetellenes, idegen, valami olyan zsidós. Urbánust azért nem mondok, mert az „Újholdasokat” a hetvenes években, úgy-ahogy beengedték, visszaengedték az irodalomba. Ők rám valóban nagy hatással voltak, ám azt láttam, hogy amit én csinálok, ide sem igen tartozik. Közel áll hozzám, tetszik nekem, mint olvasónak, de hogy így csináljam, azt nem. Ehhez a képhez hozzátartozik, hogy a neoavantgarde törekvéseket viszont nem ismertem. Annyira elbújtak, legalábbis előlem. Egy belterjes kör volt, pesti, belvárosi értelmiségiek egymás között csinálták. Én nem tudtam róluk. Sajnos. Csak meglehetősen későn ismerkedtem meg velük. Úgy éreztem, egyedül vagyok. És mint minden kisfiú, vagy nem elég nagy ember, azt mondtam, hogy nyilván nekik van igazuk, ez az irodalom, az, ami megjelenik, és amit én csinálok, valószínűleg hülyeség. Aztán összeismerkedtem a Magyar Műhelyesekkel, akik meghívtak Párizsba egy Műhely-találkozóra. Ez tulajdonképpen fordulópont volt az életemben. Egy nyilvános felolvasás, aminek számomra teljesen váratlanul nagy sikere lett. Utána többen odajöttek hozzám, úgy éreztem, ők befogadnak. Egy sor „nagy” ember. Például odajött egy kövér, nagydarab, szakállas férfi, és azt mondta: „Nem hallottalak” — tipikusan Erdély-szöveg, Erdély Miklósról beszélek - „Nem hallottam, hogy mit olvastál föl, de azt mondták, hogy jó voltál, fiacskám!” Tálán ez volt a fordulat. Tehát, végül is kinyomtad magad. Kinyomtam. Bár akkor már csaknem harmincéves voltam. Talán az utolsó pillanatban. Elveszhet-e az emberi Elveszhet-e a tehetség, elveszhet-e a bennünk levő erői Hiszen volt egy korszakod, amikor úgy tűnt, nem fogsz megvalósulni. Nézd, a pisztrángok állítólag azért olyan enni valóak, mert mindig a sodrással szemben úsznak. Állatian úsznak. Kénytelenek szegények. Szóval, ha van a sodrás, akkor én ellene tartok, már csak azért is. Csak úgy. Amíg lehet. 220
