Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Barna Róbert: "Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." (Beszélgetés Kukorelly Endrével) (interjú)

milyen konkrét elemekből áll össze, mégis: a szerkezet a lényeg. Nem azt mondom, hogy csak a szerkezetet kell nézni, mert az a szegény perec, ami hordozza ezt a szerkezetet, lényeges, és nem akarom kicserélni mondjuk a holdra.

Mert nem lehet.

És fordítva sem, ha véletlenül a hold szerepelne, hiszen arról van szó, hogy az ember milyen helyzetbenvan, él, tehát én „a perecben élek", ha tetszik, abban a pillanatban, ha ugyanakkor folyamatosan el is hagyom is azt a helyzetet. A perecről nincs kedvem beszélni, vagy ha beszélek, ha írok, akkor sem ez érdekel, hanem az, hogy is lehet ebből valami publikus szerkezetet csinálni. Ugyanakkor mégiscsak „a perecről" szól, és aki olvassa, annak teljesen igaza van, amikor nem veszi észre, vagy nem törődik azzal, amivel én törődöm.

Mondok egy perecet neked: Szondy utca. Ha most én is végigvinném „az én kis metaforámat", azt mondanám, hogy - bár nem természetes formája a beszélgetésnek ez itt, a magnó előtt - kihívlak felelni, akkor a tájköltészetről kérdeznélek. Nekem, ha azt mondom, hogy Szondy utca, akkor beugrik Kukorelly neve. A jómúltkorában összefutottam ott veled és arra gondoltam, hogy milyen jó látni Kukorellyt az annyiszor megénekelt Szondy utcában sétálni.

Hogy utálok ott sétálni! Nem is lehet sétálni. Leszarnak a galambok. Állandóan leesik valami a tetőről. Szörnyű.

De ettől gyönyörű! Szóval, van valami csúnyasága a dolognak, amitől az olvasó számára gyönyörű. Amikor azt olvasom, hogy na, a troli befordult az Izabella utcába és a Wesselényin megint befordult balra, vagy hogy sikerült elérned a trolit, hogy bementéi egy kapu alá, meg, hogy ott éppen valaki mossa a kocsit, szóval a város-jelek, ez a környék összekapcsolódik veled és ettől mindjárt fontos lesz. Mert legalább annyira fontos a számomra, hogy autentikusan közelítsd, közöld magadat, hogy létrehozz egy lírai személyiséget, mondjuk egy gyermeki személyiséget, mint amennyire fontos, hogy autentikus legyen a környezeted. Ez a „táj" számomra ilyen autentikusságot jelent.

Ugyanakkor a fontosabb dolgok máshol vannak. A legfontosabb az érzetben van, mondjuk azokban a dolgokban, amik rám érzékileg elementáris erővel hatnak. Az én világom, ahol én élek, nem hat rám elementáris erővel, abban csak egyszerűen benne vagyok és nem tehetem meg, hogy ne legyek benne.

Mondjuk szenvedsz a Szondy utcában.

Még csak nem is szenvedek. Egyszerűen ott vagyok és nem tetszik a dolog, unom, vagy elegem van, de ugyanakkor meg benne vagyok. Az ember lelki szerkezete, lelki alkata, amikor találkozik más, számára fontos lelki struktúrák lenyomataival. Ekkor keletkezik valami „nagy érzés” és ez az, amit nélkülözhetetlennek gondolok. Egy Schubert-dal, egy kis dalocska. Ha én ezt hallom, akkor tényleg majdnem cseppfolyóssá válók, olyan nagyon hat rám az a dolog.

A Don Giovanni első felvonás, finálé például, nagyon is érzem, hogy van egy lélek, és a lélek lenyomata az a mű, az a dal, az az opera, vagy bármi, regény, vagy vers, és ez a fontos számomra. Ilyenkor azt érzem, hogy megfelel valami. Valaki, egy másik ember lelki szerkezete kapcsolódik az enyémhez, egymásba préselődnek és akkor nagyon jól érzem magam. AíÖntebb aposztrofált „perec”, az anyag ehhez képest, a lélek szerkezetének lenyomatához, a formához képest művészi szempontból, a műélvezés szempontjából mindenképp másodlagos.

Ahogy Mozart számára a perec, pl. a Don Giovanni forgatókönyve, nyilván azért, mert ebben „élt benne”, mert ez az anyag „tetszett neki”. Az eszme vagy ideologikum, amit ez az anyag hordozott. Tulajdonképpen majdnem mindegy az anyag. Illetve

219