Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Barna Róbert: "Tudta, hogy ha lekever egy fülest, akkor elalszik az az ember..." (Beszélgetés Kukorelly Endrével) (interjú)
Volt valaha egy telkünk, egy kis kert, most már nincs meg, az a fblddarab valósággal eltűnt, tényleg. Az én számomra természetes volt, hogy ott vagyok nyáron, és hétvégeken is, ha jó az idő. Kint vagyok és a fűben ülök, napozom, vagy focizok a haverokkal. Utálom nyáron Budapestet, valósággal beteg vagyok, ha valamilyen okból Pesten kell lennem. Ezért határoztam el, hogy veszek egy telket magamnak, hogy kimehessek oda, amikor már elegem van. Na, most, hogy ott kapálgassak, ültetgessek, vagy ehhez hasonlók, azt nem tudom elképzelni. Azt élvezem, hogy dudva van körülöttem, ha női a fű meg a gyom, hogy hallani lehet a fű növését. Szeretek leülni és nem csinálni semmit: olvasni, írni és hallgatózni. Ha kitalálok egy mondatot, azt leírom, áthúzom, megint leírok egy másikat, és a többi; akkor jól érzem magam. Nézem az eget, a csicsergést hallgatom, meg ami ott adódik. Ahogy szaglik a természet. Az apám is olyan volt, kiment, kifeküdt a nyugágyba, nagyot sóhajtott és nézte a Napot. Aztán, persze, ő kapirgált is, és nekem is mondta: Tfe, kéne ásni! És akkor: ástam. De, hál’ Istennek, csak öt percig kellett ásni, mert rájöttem arra, hogy ő is rájött, ez nekem nem megy, és békén hagytak. Azért sajnálták, hogy ez a gyerek ez nem ás, meg nem kapál. Nem szereti a kertet. Imádtam a kertünket, imádtam ott lenni. Csak ne kelljen csinálni semmit. Halál-lustaság. Egyszerre vagyok halál-nem-lusta és halál-lusta. Amikor el kell intézni a dolgokat, a mindennapi élet dolgaival foglalkozni, akkor iszonyatos, rettenetes, leírhatatlan és ellenállhatatlan lustaság kerít hatalmába. Egyébként boldogan csinálom, amihez van kedvem. Amihez kedvem van, ahhoz nagyon. Azt mondják, erre a korosztályra jellemző ez a gyermeki állapot. Azt mondják erről a nemzedéki irodalomról, hogy gyermekirodalom. Ezt mondják. De, ha sokat mondanak valamit, gyanússá válik. Gyermeki sorban tartott társadalom, valószínűleg így van. Nekem viszont az az érzésem, hogy ez elsősorban alkati kérdés. Azt hiszem, alkatilag vagyok olyan, amilyen vagyok. Engem igazából különben is nagyon csak bizonyos zenei szerkezetek, megoldások érdekelnek, néhány opera, néhány kamara-darab, és bizonyos Schubert-dalok. Számomra ezek az igazán nagy dolgok, bár azt nem gondolom, hogy csak a legnagyobb dolgokkal érdemes foglalkozni. Nagy dolgokról írni pl. nagyon veszélyes és én nem akarok, sőt félek belemenni. Nagyon jó félelem. Tehát, nincs más megoldás, eddig nemigen volt legalább: az úgynevezett hétköznapi dolgokról írtam. Ugyanúgy, mint egyébként sokan mások az én korosztályomból. A hétköznapi nem érdekel. Megírom, utána pedig hagyjon békén. Végül is a kis dolgok eszik meg az ember életét. Ki kell írni, megírni, leírni. És ha már megvan, akkor el lehet kezdeni félni. Tudato.sítanom kell veled, hogy olyan anyagon dolgozol, olyan dolgokról írsz, olyan korszakban... A szarban, így van. Ám igazából az anyag önmagában nem érdekes, tehát az, hogy „miről szól a mű”, mit akart „az író mondani”, meg ilyen hülyeségek. Ez tényleg érdektelen ama szerkezethez képest, ami az emberből kiszakad. Vagy beszakad az emberbe, kívülről, mert a levegőben van, ahogy mondják. Nevezetesen azért van a levegőben, mert oda valaki belemondta. Tehát, még nevezetesebben, megyek a földalattin, és valaki azt mondja, hogy „Elrágtam egy kemény perecet”. Ugye, amit előtte mond, és amit utána, az mind teljesen érdektelen, és ahogy mondja, az is, és nem akarta ő úgy mondani. De így jött össze, éppen így. Ez a nyelvi szerkezet jött össze. Na, most én ezt abból az egészből kikapom. Kikapom a levegőből. Erre én azt mondom, hogy a perec jelenik meg ebben a versben. Ez így van. Megjelenik, szegény, holott nem a perecet kaptam ki, hanem azt a mondatszerkezetet, amibe történetesen a perec szerepel. Viszont nem behelyettesíthető, ebben a szerkezetben semmi sem behelyettesíthető. Nem mindegy, hogy ez az egész 218
