Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)
nőst a pozsonyi bírósági fogházból novemberben a lipótvári börtönbe szállították. Ekkor egészíthettem ki könyvem kéziratát egy epilógussal, abban a reményben, hogy azzal hatni tudok a hatalmon lévők szívére, akiktől János és sok más politikai üldözött sorsa fügött. Azt reméltem, hogy írásomat hamarosan kiadják Franciaországban s hogy ezt a könyvet olvasni fogják azok is, akik országukat a vasfüggöny mögött kormányozzák. Sajnos azonban írásom nem szolgálhatta János kiszabadításának ügyét. A kiadás a könyvkiadók érdektelenségén bukott meg, hiába próbálkoztam több helyen is. Ez volt életem legkeserűbb csalódása. P. Emil aprólékosan kidolgozott, János kiszabadítását célzó próbálkozása azért vallott kudarcot, mert 1950 elején beindult a csehszlovákiai kommunista párt óriási tisztogatási akciója az igazságszolgáltatás területén, s a „kemények” vették át a hatalmat. így vált lehetetlenné, hogy egy „osztályellenségnek” megkegyelmezzenek. Mariska még egy kísérletet tett 1950-ben egy újabb kegyelmi kérvény benyújtásával. Erre jött meg azután a válasz, amely kimondta az életfogytiglani börtönítéletet. A „tisztogatások” következtében bevezetett szigorítások hozták magukkal János kálváriajárását börtönből börtönbe. 1953. március 5-ig őrizték Lipót- várott, ahonnan Morvaországba szállították, a mirovi fogházba. 1953. augusztus 23-án Illavába került-Szlovákiába. 1954. március 4-én Csehországba szállították, Rocov u Louny-ba. 1955. április 10-én a Pilzen városa melletti Boryba (Tresnica na Borceh) vitték. 1955. június 2-án újra Lipótvárra került és 1956. május 4-én újra a morvaországi Mirov börtönébe. Irgalom nélkül hurcolták ezt a nagybeteget egyik börtönből a másikba. Csomagot hol kaphatott, hol nem. Levelet háromhavonként egyszer, de néha még ritkábban. Ugyanígy volt Mariska látogatási engedélyével is. Ezek a látogatások rács mögött, oly kurták és ellenőrzöttek voltak, hogy Mariska alig tudott meg valamit Jánostól börtönbeli helyzetéről. János egészségi állapota egyik látogatástól a másikig egyre romlott. A tüdővészt ugyan gyógyszeresen kezelték, de a jó táplálék és a jó levegő hiánya csökkentette a gyógyszerek hatását. Mindennek ellenére Jánost nem hagyta el élni akarása. Erkölcsi bátorsága legyőzte a depressziót. Ha Mariska meglátogatta jókedvűnek mutatkozott és sohasem panaszkodott, azt mondta, hogy jól érzi magát. Az őrök éberségét kijátszva tudtára tudta adni Mariskának, hogy bár a kommunista rezsim betiltotta a börtöni miséket, őt nem tudták megfosztani a szentáldozási lehetőségektől, mert mindig akadtak a foglyok között papok is. S mikor Mariskának a „legjobb” táplálékról és a „legjobb orvosságról” beszélt, akkor a szentáldozást értette alatta. A kiszabadult foglyok elbeszéléséből tudtuk meg, hogy János vigasztalója volt fogolytársainak, érdeklődött sorsuk iránt, meghallgatta őket, sőt jó humorával még meg is nevettette őket. Azt mondták, hogy János mély hite segítette nehéz keresztjének hordozásában, annak ellenére, hogy tudatában volt annak, hogy egészségének javulását a rabkórházi ápolástól nem várhatja. Mariskának elmondta: szenvedéseit Istennek ajánlotta föl gyermekei, szerettei és magyar hazája üdvéért. A többi fogollyal együtt imádkozott a pápáért, aki rádióüzenetében minden üldözött és elhurcolt embert megáldott. János fogságának éveiben már nem lehettem édesanyám mellett. 1950 203
