Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)

utolsó szakaszában abban a végtelen kegyelemben részesültem, hogy kérhettem Tőle, hogy szenvedésem és nélkülözésem árán méltó lehessek az Ő követésére megtisztult lélekkel. Lulkóm, imádkozz értem, hogy így tudjam őt követni mindig. S ezért ne engem dicsérjetek. Mert bár tudom, hogy milyen mély változáson estem át, még mindig végtelenül messze vagyok attól, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örülni tudjon ennek.” S ugyanebben a levélben még ezt is írja: „A legnagyobb bánatom, hogy édesanyám sír miattam. Nem szünök meg imádkozni azért, hogy Ő törölje le könnyeit, Ő simogassa meg fejét s 0 ne engedje, hogy síijon.”

Ezek a szavak János szívbéli gyengédségét tükrözik és édesanyánk most már boldogságában sírt.

Levele végén hálásan köszöni minden erőfeszítésemet, mellyel igyekeztem őt kihozni abból a .jeges pokolból”, ahol nyom nélkül elpusztult volna, ha nem küldik vissza hazájába.

Montrésor, 1949. június 22. Újabb levél jött, ezúttal Mariskától, melyben János egészségi állapotának gyors javulásáról számol be. Még alig egy hónapja, hogy élvezi a gondos kezelést s máris gyarapszik, jó étvággyal eszik, alig van hőemelkedése és már sétál is a kórház kertjében. Az orvosok biztatják, hogy biztosan meg fog gyógyulni. János viszont állítja, hogy az őt körülvevő szeretet az ami élteti és az, hogy felügyelet nélkül több órát tölthet naponként szerettei társaságában.

Ez az örömhír arra indított bennünket édesanyámmal, hogy köszönő táviratot küldjék Klement Gottwaldnak azért, hogy megmentette János életét a halálos ítélettől. Egy másik táviratot is küldtünk ugyanilyen értelemben a csehszlovák külügyminiszternek, Vladimir Clementisnek is.

Hálánkat fokozta még az a hír is, melyet bírósági emberek mondtak a kórház főorvosának: János ott maradhat a közkórházban addig, míg teljesen fel nem épül. Tehát ez évekre is szólhat. Ezt a jó hírt az orvos Jánossal is közölte.

Montrésor, 1949. július eleje. Szörnyű fordulat állt be. Mariska arról értesített, hogy Jánost beszállították a pozsonyi bírósági fogházba éspedig azért, mert az egyik tüdőbajos ápolt fogoly megszökött, következésképpen a többi foglyot azonnal átvitték a börtön kórházi osztályára. A tüdőbaj elleni gyógymódot itt is folytatják. Mariska bemehet hozzá alkalmanként és küldhet csomagot, de a többletélelmezés bejuttatása, amit eddig Emil biztosított nem lehetséges többé.

A köztársasági elnök későbbre ígért határozata János további sorsára vonatkozóan teljesületlen maradt. Ezért Mariska, Priesender Emil segítségével kérvényezni szerette volna a teljes amnesztiát. P. Emil vállalkozott arra, hogy befolyásos barátai támogatásával bizonyító anyagot gyűjt össze a K. Gottwald elnöknek benyújtandó kérvény alátámasztására. Benyújtásakor meg volt róla győződve, hogy kedvező elintézést remélhetünk. Ezt Révay István is megerősítette, aki 1949 őszén feleségével együtt Pozsonyon keresztül disszidált Párizsba s ő hozta személyesen a hírt, hogy János szabadulása 1950 elejére várható.

1949 karácsonyát együtt töltöttük édesanyámmal és János fiával, telve hittel és bizalommal, hogy hamarosan hírt hallunk János szabadonbocsátá- sáról. De megint csak csalódnunk kellett, mert megtudtuk, hogy közben Já202