Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)
dobott ki a vonatból, azt remélve, hogy a magyarok tudnak valamit tenni kiszabadításuk érdekében. A hosszú úttól kimerültén, az elégtelen táplálkozástól és a férgek okozta kínoktól meggyötörve érkeztek Moszkvába, ahol a ljubljankai börtönbe zárták őket. Jánost elkülönítették társaitól. Betegen és szédelegve az álmatlanságtól az NKDV nyomozói állandóan kikérdezték. Éjszakákon át nem hagyták aludni, vakító reflektorokkal világítottak szemébe és közben folyton ismételgették a spontán vallomás szövegét. Az így kínzással kicsikart vallomás után, melyet kollegáival szembesítve is ismételgetett, egy észak-oroszországi koncentrációs táborba vitték. 1947-ben betegedett meg olyannyira, hogy a tábori kórházba szállították, ahol az orvosnő tbc-s fertőzést állapított meg. Ez a tatár származású asszony lelkiismeretesen végezte gyógyító munkáját, de az akkori oroszországi élelmiszerhiány miatt, betegei nem erősödhettek fel, sokan formálisan éhen haltak. János is úgy érezte, hogy itt fog bekövetkezni a vég. Mindazonáltal nem szűnt meg Szűz Máriához fohászkodni és reménykedni kiszabadító erejében. 1948-ban a tábor parancsnokát utasították Moszkvából, hogy táplálják fel Jánost, hogy elég erős legyen egy hosszú vasúti utazásra. Ez némileg sikerült is, úgyhogy 1949 elején alkalmasnak ítélték állapotát a transzportra. Nehéz szívvel vett búcsút fogoly társaitól, a magyaroktól, akik nagyon ragaszkodtak „János bácsijukhoz” és a fiatal lett fiútól, akinek felgyógyulásáért imádkozott és aki mindenki csodálkozására felépült halálos betegségéből. 1949. február 19-én Jánost útnak indították. Az út tartama alatt úgylátszik „elfelejtették” a bőségesebb táplálék iránti igényét, mert csak kenyéren és vízen tartották. Az éhhalál határán útját megszakítva kórházi kezelésben kellett őt részesíteni, hogy életben maradjon. 1949 áprilisában érkezett a csehszlovák határra, ahol a szovjetek átadták őt a csehszlovák rendőröknek, akik autóba ültetve Jánost folytatták útjukat Pozsony irányában. Mint álomból ébredve látta meg János a kassai gótikus dómot s haladtak át a jól ismert tájakon, melyeket oly gyakran látogatott annak idején, mint képviselő. Az esti szürkületben Nyitrán keresztül hajtva egyszerre csak feltűntek Újlak kis házacskái. Szíve vadul vert, hiszen otthona lapult ott a kert fáinak koronája alatt. Szenchez közeledve János várakozóan kémlelte a sötétben, hogy megpillanthatja-e azt a kis Mária-szobrot, mely akkor is lelki szemei előtt lebegett, mikor az orosz tábori kórházban Szűz Máriához fohászkodott szabadításért. S most valóban ott állt a kis szobor néhány villanykörte megvilágításában, mintha üdvözölni akarná őt a négyévi deportálás után. János szemében örömkönnyek csillogtak. Éjszaka volt már, amikor a pozsonyi rendőrségre érkeztek. Egy zárkába csukták néhány gyanúsított egyénnel, akik mikor reggel kiengedték őket, elterjesztették Pozsonyban a hírt, hogy Esterházy visszajött, sőt egyikük egyenesen Emilhez ment a hírrel. így történhetett meg, hogy olyan gyorsan akcióba tudtak lépni a kötél általi halálos ítélet megváltoztatására. Hadd idézzem itt Jánosnak egyik levelét, melyet a pozsonyi kórházból intézett hozzám: „Ez az, amit még az orosz táborban kértem a lourdi Szűz Máriától, aki imámat százszázalékosan meghallgatta. Mindenért hálát adok Istennek, még a deportálásért is, mert hiszen főleg az orosz koncentrációs táborban kerültem egészen az 0 közelébe. De már a deportálásom előtti hónapokban is, a háború 201
