Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)
gyarországról. Édesapja régebbi gondoskodása folytán hozzájuthatott egy pénzösszeghez és Svájcban elvégzett egy hoteliskolát. Alice húgának még 1946-ban lehetősége lett volna Londonban folytatni tanulmányait, de akkor édesanyja inkább úgy határozott, hogy majd csak az érettségi után fogadja el a meghívást. így hát Budapesten maradt és a kommunista rezsim által bezárt Sacré Coeur helyett egy állami gimnáziumban fejezte be tanulmányait. Ekkor azonban már legördült a vasfüggöny, drótháló, aknamezők és rendőrkutyák védték a határt és a halál kockázatát vállalta az, aki nyugatra vágyott. Ugyanez a vasfüggöny ereszkedett le Csehszlovákia és közénk is. Mariska húgom szorult helyzetéből segítségért kiált. A kommunista Nemzeti Tanács nem kivételez többé velük mint lengyel állampolgárokkal. Meg akarja vonni tőlünk a lakhatási engedélyt régi majorsági épületünkben és felszólították őket, ha továbbra is az Esterházyéktól kisajátított házban akarnak lakni, akkor azt megkell venniük a községtől. Máskülönben kilakoltatás elé néznek s valahol a faluban egy szobába kellene összezsúfolódniuk. A jelenlegi lakásukért, amely egy nappaliból, két hálószobából, fürdőszobából és konyhából áll, a kommunista Nemzeti Tanács Mariskától meg- fizethetetlennek tűnő nagy összeget kért, melyet nem tudott előteremteni, hiszen havi járadékából éppen csak hogy élelmezni tudta héttagú családját. Összeszedtük tehát édesanyámmal minden pénzünket, csak egy kis zsebpénzt tartalékolva addig, míg újra visszatérhetek Párizsba és új állás után nézhetek. De boldogok voltunk, hogy Mariska otthonát - ahogy hittük - véglegesen biztosítani tudjuk. Csehszlovákiában az 1948-as államcsíny óta megszűnt a magántulajdon. Most már nemcsak a magyarok tulajdonát államosítják, hanem a cseh és szlovák lakosságét is. Mindezek ellenére a csehszlovák kommunista rendszer még 1949-ben sokkal kevésbé volt embertelen, mint Magyarországon Rákosi Mátyás alatt. A csehszlovák határt sem őrizték olyan nagyon, hogy Magyarország felől ne lehetett volna nyugatra kijutni. A rendőrterror is kevésbé érződött. A magyar kisebbség Benes által elrendelt deportálása megszűnik. A cseh földre hurcolt vagy ott szétszórt magyar lakosság lassan visszaszivárgott a közép-szlovákiai falvakba. A lakosságcserét és a reszlovakizálást is leállították. Beindult a magyar nyelvű tanítás az iskolákban és az országban maradottak megkapták a csehszlovák állampolgárságot. Mindezt a nyugati sajtóból tudtam meg s alig hittem szemeimnek a cikkek olvasásakor. Egész valószínűtlennek és hihetetlennek tűntek ezek a hírek. Hiszen éppen a kommunista párt volt az 1945^16-ban, amely a leg- könyörtelenebbül ágált a magyar kisebbség elen. És most 1949-ben, amikor egyedül ő uralkodik, egyszerre elejti a magyar kisebbség ellen foganatosított intézkedéseket. Most itt Montrésorban jutnak eszembe annak a fiatal kommunista orvosnak szavai 1945-ben Pozsonyban, hogy „csak a taktikai szükségesség kényszeríti pártunkat arra, hogy kisebbségüket elimináljuk. De amint a kommunista párt teljesen magához ragadta a hatalmat ebben az országban, akkor a lenini politikát fogja alkalmazni, mely tiltja a kisebbségek üldözését”. Ez a cinikus magyarázat engem annak idején megbotránkoztatott, de most 1949-ben boldog vagyok, hogy a nacionalista megkülönböztetés szűnőben van. Ez az üldöztetés olyan igazságtalan, kegyetlen és megalázó volt, 198
