Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen (Utolsó fejezet - A sztálini táborok áldozatai) (visszaemlékezés)
ESTERHÁZY LUJZA Szívek az ár ellen UTOLSÓ FEJEZET. (A SZTÁLINI TÁBOROK ÁLDOZATAI) Lourdes, 1948. július, este 10 óra. A Gave hídjának korlátjára támaszkodva nézem a gyerták sokaságával megvilágított masabeille-i barlangot. Szűz Mária szobrát világítják meg s a kép lelkem elé varázsolja az Énekek Énekében megjelenített „galambot a hasadékban”. A Gave békésen folyik alattam az éjszaka csendjében. A szobor körülbelül száz méternyire van a helytől, ahol állok. Ebben a távolságban csak egy kis fehér foltnak tűnik, melyet a gyertyák fénye emel a lélek világába. Eljöttem ide, hogy Jánosért imádkozzam. Azután a teljes csőd után, amikor semmi erőfeszítésem sem sikerült, hogy megmentsem Jánost. Egészen tehetetlen vagyok. Hiszen teljesen hiábavaló volna most Benes elnök kommunistáihoz fordulnom kérésemmel, János perét bizonyára nem újítanák fel és ő soha többé nem kerül vissza a deportáláshoz. Ott marad mindörökre, elválasztva övéitől és megfosztva az egyház szentségeitől. Könnyeim fátyolén át Mária szobra csak egy homályos fehér foltocska a barlang sötét nyílásában. Hirtelenül egy belső indíttatásra térdre hullok és spontán könyörgés tör fel lelkemből: „Mennyei, galamb a szikla hasadé- kában, Mária Jézus Anyja, Teneked elég hatalmad van ahhoz, hogy kihozzad Jánost a szovjet táborból, isteni Fiad szívesen hallgatja meg Anyját, kérdd Őt, hogy hozza ki Jánost, hadd kerüljön ki akárhová, akármilyen helyre, csak élhessen az egyház szentségeivel.” Mélységes béke költözött lelkembe és bizonyosság töltött el, hogy imám meghallgatásra talált. 1948 augusztusában visszatértem a Soisy sur Seine-i kolostorba, ahol részt vettem egy nyári „Élővíz” tanfolyamon, addig is míg édesanyám kiérkezik Franciaországba. Anna nénje hívta meg Montrésorba, mert egy betegség nagyon legyengítette és Újlakon, a mindenükből kifosztott húgom népes családjában nincs mód arra, hogy felerősítsék. Mint annyian mások, ő is arra kényszerül, hogy elhagyja otthonát. Gondolatban ezen az utolsó napon végigkísérem, ahogy búcsúzkodik szeretett környezetétől. 1948. szeptember 3. A rádióból értesültünk, hogy Benes elnök haldoklik, már agóniában van. A dominikánus nővérek imádkoznak érte, hogy az örökkévalóság küszöbén lelke hitre jusson. Én is velük imádkozom s egy felajánlás gondolata tölti el lelkemet: mivel ő miatta vesztettük el földi otthonunkat felajánlom az Úrnak, hogy ezt a veszteséget alázattal elfogadom s így kö- nyörgök azért, hogy az ő lelke meg tudja találni az utat a mennyei otthonba. Másnap már halála hírét közli a rádió. Ézen a napon indult útnak édesanyám. 43 éve annak, hogy édesapánkat eltemettük s ugyanabban az órában hagyta el édesanyám a helyet, ahol oly boldogak voltak. Pozsonyban még elbúcsúzott kedves ismerőseitől. Mariska az induló vonat után még keresztet rajzol a 196
