Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Tandori Dezső: Villányi László végtelenség-előttje (Villányi László: Alázat) (kritika)

tételezhetőt, feltételezhetővé légiesíteni a valósat: Villányi költészetének alapművelete ez, melynek végső sikerét a bravúr - vagy az egyszeri „produkció” — kivédése adja. Ez az a bizonyos alázat, melynek jegyében felkérdez valami ily képzetes-valósat: „Rejthetném-e gyengeségem / a szikla reménytelen tömbje előtt?” Miközben a vers mottója: „Egy gömbölyű kő alatt találták. / A város melletti sziklatemplom...” Stb. Weöres Sándor jut eszünkbe a „rejtőzködnöm nem lehet” motívuma. A kő „gömbölyűsége”: a legjobb magyar költészeti hagyományok továbbgörgetéséből is adódik.

De hát Villányi László nem hagyományos költő. A Rimbaud-féle „mindenáron”, „minden körülmények között” nála nem a „modernnek lenni” hangsúlyával ékes, hanem a követelmény-jelleggel magával, a „lenni”-vel, de valóban mindenképpen. Ez a város, az ő városa is. Miközben, persze, nagyon is konkrét és valós. Mert nézzük csak megszólalásának mikéntjét. Villányinál ugyanis a szokvány verskötetelemző elemeket a legjobb, ha azonnal félrehagyjuk. Miként szólal meg, mondom, miként? A semmiből, mintegy, tehát nem is egyszerűen várost-járva, egyik-utcából-a-másikba érve. Ekképp mond valami alapvetőt, ismétlem, a század nagy vers-tanulságának sem hátat fordítva, a maga semmijéből: „Sokan gondolják: a váratlan helyzetek a legkedvezőbbek. / így nem ritka, hogy a busz letér szokott útjáról, / vagy a sintér szélnek ereszti a kutyát...” etc. Volt a század költészetének valami révült, profétikus, reáliákon innent-túlt kereső, hirdető alaphangja, arkangyali üdvözletek fuval- mával, sakkjátszmákkal. Villányi ennek a kritikáját is adná a maga egyéni vershangjával, ha itt kritikáig bármi is alacsonyodna. A vers - „alkotás” - dolga és evidenciája nem a kritika. Sokszor említettem már, a művészetnek a „baloldalisággal” való azonosítása századunk tévedése. Lehet baloldali - jobbító, megváltó, kritizáló szándékú vagy jellegű a művészet, persze. De alapállaga a legjobb esetben is általánosan a semmilyenoldalúság, nem a kritika, nem a valóhoz-hozzászólás, hanem az evidencia hordozása, kifejezése, leg- álább tudata, tudattalanja. Villányi úgy mászkál ebben a városban, ahogy Bergman szereplői evidensek. Meghatározottjai a maguk közegének, melyet azonban csak az ő fényük világíthat át; bénítja őket ez az állag, ám épp ez az állag lenne vak, lenne éjbe-bukó az ő fényük, átvilágítási tevékenységük nélkül. Ilyen embeijelleget jelenít meg Villányi László, s ezzel meglehetős unikumot művel költészetünkben. Tudniillik következetesen s végig így járdal(el).

Mert mindennek a relativitás-révületnek és kinagyított-merevített való- ságrész-állapotúságnak őse egy ágon Hamlet. A költészetben a nagyon konkrét egyben a nagyon bizonytalan is. Egy verskezdet - A kamasz - Villányinál: „Hogy a fenében szabadulhatnék ebből a zsibbadásból?” Amitől ez nagyon jó költészet, az a mondat strukturálása, méghozzá materiálisán, az egymás mellé szervesen odasorakozó anyagoké. S a hirtelen váltások! Ezek is matériává lesznek. Ekképp, ha a következő sorokat nézzük; grádicsok sokát soijáztatva, minket megrohantatva: „Párbajra ok: most elhagyni ezt a mellet. / Legyen átkozott az egész almaszedés...” Persze, értjük a szituációt. Csak tűiig is jutunk, nem a helyzeten segítődünk túl, az nem volna olyan lényeges, hanem hogy ennek van/volt valami „túlija”: azt most megtudjuk. S ez többletünkké válik. A vers kilép műfajiságából. Általánosabb közléssé válik, de mi által? Hogy saját kritériumainak „túlian” felel meg, hogy tehát nem marad meg egészen annál a versfogalomnál, ami a vers előtte - emez egy vers előtt, vagy, mondjuk,

191