Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Tandori Dezső: Villányi László végtelenség-előttje (Villányi László: Alázat) (kritika)

a Villányi-vers előtt - volt. Ez a mikróra-bomló egyszeriség és egyediség az a rimbaud-i „természetes vészét”, amely szinte intézményes. Csak megvalósulásának kell mindig intézményt-tagadó hitelűnek lennie, egyszerinek. Ezt a grádics- és él-járást valósítja meg Villányi kötete. Ennek, persze, jó tartalma az alázat. A könv nem is méltatlanul viselheti ezt a címet.

Mármost az egész kötetben ugyanúgy jó bolyongani, mint a képzetes városban. A mutatványos monológja a főtéren c. vers ennek alapszerkezetét is megadja, miért érezhetünk így: „Semmit sem hagyhatsz figyelmen kívül. A hőmérséklet, a szél járása...” Stb. Nem hagyhatsz, no, persze. Semmiféle ilyen meghagyásnak nincs valós lehetősége. Honnét szól a költészet, akkor hát, ezen rekvizítumaival? Az nem lehet, hogy egy másik, egy mögénk, csusszant térből. Akkor viszont, érezhetően, megint ott tartunk - megint deklaráltan tartunk ott, hogy egyszeri terünk kettős, hogy imperatívuszunk hangja nem némul el, de idegen visszhangkongással jut vissza fülünkbe. Maradnánk némák? Maradnánk a miniatűröknél? Villányi ezeket is kipróbálja. Alighanem a látnokiságot kivédő, rejtelemlendületű verstípus marad majd igazi sajátja.

Jelentős eredméyt ért el ebben, ezzel. Az élőbeszéd kilúgozottsága ellen kell-e védelem? Már attól függ, mire, mihez. A Villányi-féle természet-erede- tűleg maximált igény a megszólalás mikéntjét adja válaszul. Az a kivédés lehetősége. Attól válik érdemlegessé, mit mondunk, hogy miként is mondjuk. De ez nem volna elég. Nem tudom megfejteni, de Villányi Lászlónak ezt a ré- vült-józan beszédét egyetlen alapvonulat látszik mozgatni. Egyetlen „darabot” játszanak a felszín alatt, ennek monológjai és jelenetei a versek, melyek aztán szemünk előtt megjelennek. Vv

A mutatványos versében is számos utalás történik a megszólalás módjára. Századunk irodalmának különös mozzanata, a korábbi századokétól eltérő, hogy az okítás, a tankölteményesség nem tételez fel konkrét és valós hallgatóságot. Annál érdemlegesebb a hangja. Belé van szőve a szerkezetébe, a lélek-lélegzet-járásába a reménytelenség, melyet azonnal önlétével tagad. De ennek semmi régies heroikussága sincs. Villányinál ezért nem jelenhet meg a kifejtett értelemben vett történetiség, a historikum. Holott számos olyan „kérdést” érint, erez át ez a költészet, amelynek — egy miccenés csak! — azonnali aktualitásjellege volna. Isten óvjon! De Villányit meg is óvja a maga tehetségének a „lényegese”. Az, hogy ösztönösen is lényeges költővé igyekszik válni, és ezen az úton, ha ez út egyáltalán, már oly szakaszokat tett meg, amelyek, ha nem hozzá hasonló tehetséggel volna dolgunk, megannyi végeredménynek is feltűnhetnének. Tőle vájjuk a continuót. Aligha hiába.

(Orpheusz Kiadó, 1990)

Értesítjük kedves olvasóinkat és pályázóinkat, hogy meghirdetett novellapályázatunkra 326 jeligés borítékban 816 pályamű érkezett. A minden várakozást felülmúló részvétel miatt az eredményhirdetésre 1991, áprilisi számunkban kerül sor. (A Szerkesztőség)

192