Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
készült változatai mutatják. A kompozíciók eleven mozgású dinamikus elemekből épülnek össze, melyek egyszer egymásra hajlanak, aztán szétnyílnak, majd láncszerűen ismét összezárulnak, miközben a születő forma az utolsó naturális jegyeket is levetkőzve egyedül csak a plasztikai vonzás és taszítás törvényeinek engedelmeskedik. A Kis harcos sorozatában az esernyő negatív formáját a harcos pajzsa helyettesítette. Később azonban a szobrásznak már nem volt szüksége ilyesfajta tárgyi ürügyekre. ANascitas (1970) fekvő figurája inkább már csak tömegével, mint formájával idézi a korai Kiss Nagy András-müvek ősanya típusát. Természetes közvetlenséggel a születés eleven dinamikáját ragadja meg, amint a zárt burkot szétfeszítő erő hömpölyögve tör a napvilágra. Máskor ugyan folismerhetőbbé válik az emberi figura - mint az Október (1967), a Kenyérvivő (1968) és a Pilar (1970) esetében - a forma azonban ekkor is inkább a fémburok alatt feszülő tektonikus erőknek engedelmeskedik, tágul, összehúzódik, süllyed és emelkedik, s fölszakad hirtelen. Van valami nagyon földközelien elementáris ebben a szobrászatban. Hiányzik belőle minden olyan raffinéria, ami a néző elkápráztatását célozná. Nincsen benne semmi bonyolult. Egyszerű tőmondatokban beszél, azzal a természetes egyszerűséggel, ahogy ez valamikor a művészet klasszikus korszakaiban volt csak így. Nem egy művében egészen közvetlenül kapcsolódik Kiss Nagy András az antik, a klasszikus kultúra hagyományaihoz. A Latinok (1969) kétalakos kompozíciója egyértelműen emlékeztet a rómaikori provinciális síremlékekre. Még közvetlenebbül szól erről a kapcsolatról a Párkák (1970) vésztjóslóan mozdíthatatlan tömbje, vagy a Nike (1972) a földtől ellebbenni készülő tömege. — A művésznek ebben a nyíltan vállalt vonzalmában érdekes módon nincs semmiféle nosztalgia, vagy valamiféle elvágyódás. Ehelyett a kultúra és a történelem folyamatosságának hite van mögötte, s ezzel együtt az alkotó gesztus korokon túli azonosságának tudata. Kiss Nagy Andrást nehéz lenne kisplasztikusnak nevezni, pedig oeuvrejének legnagyobb része alig haladja meg a harminc-negyven centiméteres nagyságot. Alkata, művészi tehetsége kifejezetten a monumentalitás felé vonzották, de az igazán nagy méretek mégsem bizonyultak alkalmasnak a benne feszülő szobrászi mondanivaló tolmácsolására. Ahogy Medgyessy Ferenc esetében volt, Kiss Nagy András szobrai számára is az a tér jelentette a méretek felső határát, amit maga a művész tudott empirikusan is átfogni. A kompozíciókat egyszerre meghatározó súlyos tömörség s az ezzel egyszerre érezhető szinte légies könnyedség az anyag, a bronz természete miatt sem érvényesülhetett egy mérethatáron túl. Művészi indulat és formai megjelenítés azokban a középméretű szobrokban - mint a Kenyérvivő (1968) 1980-ban Békéscsabán felállított változata, a Pilar (1971) és a Kis harcos egy változata 1970-ből, melyek nagysága mind éppen csak meghaladja vagy eléri az egy métert - kerül a legtökéletesebb egyensúlyba, amelyek ugyan nagyobbak egy kisplasztikánál, de mégsem érik el a köztéri szobrok átlagos méretét. Kiss Nagy András szobrainak ez a köztes jellege ugyanolyan szokatlannak bizonyult, mint más esetekben az ideiglenes vagy az alkalmi jelleg. Minden klasszicitásuk, a hagyományos megmunkálás és anyaghasználat ellenére ezek a kompozíciók ugyanúgy csak egy szoborkertben, múzeumban - azaz: kiállítási tárgyként - találtak helyet maguknak a világban, mint Schaár Erzsébet, Vilt Tibor és számos más, a fiatalabb nemzedékekhez tartozó művész munkái. Ahhoz a gondolati és érzelmi világhoz, amelynek Schaár Erzsébet szobrászata volt a leghívebb kifejezője, a fiatalabbak közül talán Melocce Miklós munkái álltak a legközelebb. Ez köztéri szobrainak formálásán is lemérhető, de méginkább azokon a már egyenesen műfajszerűen kiállítási plasztikákon, amelyeket a hetvenes évek második felétől valósított meg (Ady-oltár, 1977) tudatosan vállalva az alkalmi és ideiglenes jelleget és élve is egyszerre azzal a bizonytalansággal, ami így természetszerű része ezeknek a kompozícióknak. Másképpen ugyan, de mégis ide kapcsolódik Mészáros Dezső és Veszprémi Imre 185
