Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
kiállítások rendezése. Néhány hónappal követte az Utca bemutatását - ugyancsak Székesfehérvárott - a textiles Szabó Marianne Életút című kiállítása. Ő életnagyságú bábukkal népesítette be az István Király Múzeum terét, szimbolikus jelenetek sorában adva elő egy élet történetét. Később ismét egy szobrász, Szőllössy Enikő vállalkozott hasonlóra, aki 1975-ben a budapesti Helikon Galériában rendezte meg kiállítását. Azóta kiállítótermeinkben mind általánosabbá vált az ilyen installációs, environment jellegű bemutatók rendezése. Vilt Tibor vagy Schaár Erzsébet művészi magatartásánál a hatvanas években sokkal inkább hagyománytisztelőnek tűnt a lényegesen fiatalabb Vigh Tamásé vagy Kiss Nagy Andrásé. Ez a hagyománytisztelet azonban - mint erre a köztéri szobrászatról és az újabb éremművészetünkről szóló fejezetekben már rámutattunk - nem jelentett konzervativizmust, sőt szobrászatunk általános megújulásakor az új utak egyikének épp kiindulópontját jelentette. Kiss Nagy András (sz.: 1930.) a hatvanas évek elején a kiállításokon kifejezetten apró - arasznyi vagy annál is kisebb - szobrokkal jelentkezett. Ezek mérete, s a gondos megmunkálás, egész megjelenésük a kisplasztikára emlékeztetett, a kritika azonban hamar fölfigyelt rá, hogy itt mégsem egészen erről van szó. 1981-ben egy nyilatkozatában maga a művész is szólt erről: „Ez a kisplasztika - mondta - nem kisplasztika a szó szoros értelmében, hanem kisméretű szobor. A differencia a kettő között az, hogy a kisplasztikát nem lehet fölnagyítani.” A másik sajátossága Kiss Nagy András művészetének az alapvetően plasztikai indíttatás volt, ami más korban vagy környezetben persze egyáltalán nem lett volna meglepő. Ezekben az években azonban, amikor - jó és rossz értelemben egyaránt - szinte általánossá vált a szobrászatban az irodalmias elbeszélökedv, s a színpadias jelenetezés, az ilyen szolidabb magatartás már önmagában is figyelmet érdemelt. Kiss Nagy András művészeti tanulmányait 1949-ben - Pátzay Pál és Mikus Sándor növendékeként - a budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte, majd 1951 és 1957 között Leningrádban folytatta. Első önálló kiállítását 1963-ban, a budapesti Mednyánszky Teremben rendezte, amelyet viszonylag sűrűn követtek az újabbak, többnyire különböző vidéki városokban. 1972-ben a Velencei Biennálén szerepeltek munkái, 1979-ben Székesfehérvárott, majd 1980 végén a budapesti Műcsarnokban volt gyűjteményes kiállítása. Kétszer, 1965-ben és 1970-ben nyerte el a Munkácsy-díjat, 1972-ben Érdemes művész címet, 1975-ben Kossuth-díjat kapott. A hatvanas évtizedben Vigh Tamás mellett elsősorban az ö nevéhez fűződött a hazai éremművészet új nagy korszakának a kibontakozása. Ugyanezekben az években talált rá a szobrászat más műfajaiban is sajátosan egyéni stílusára. Eleinte még igazodni látszott kortársaihoz. A Kubikos (1963) szimmetrikusan mintázott, súlyosan ülő figurája vagy a két évvel későbbi háromalakos Kubikosok még szinte eklektikus módon ötvözi magában mindazt, amire ekkoriban Makrisz Agamemnon, Laborcz Ferenc és Somogyi József munkái mutattak példát. A kezdeti bizonytalanság azonban nem tartott sokáig. 1965-től mintázta Esernyős figuráinak sorozatát, amiben önmaga számára is először fogalmazta meg későbbi munkássága egyik plasztikai alapkérdését, a pozitív és negatív formák találkozásának problémáját. Az egy esztendővel későbbi Április (első változata egy visszatérő kompozíciós megoldásnak) ugyancsak nyitott ernyő alatt ülő alakja, már a művész érett munkái közé tartozik. A kompozíció egyszerre könnyed és egyszerre súlyos. A test tömege - alig megtámasztva egy törékeny lábú széktől - mintha csak lebegne a nyitott ernyő negatív formája és a föld között. A korábbi munkákhoz képest döntő változás következett Kiss Nagy András művészetében. Ahogy egy kritikusa írta: „ ... megmozdult a bronzfelület, s ez azt jelenti, hogy alapjában megmozdult maga a forma és a szerkezet is: mint valami földrengés nyomán, a formákba árkok hasítottak, a domborulatok összetorlódtak, héjszerű darabok váltak le a felületről, de hozzákapcsolódva tovább lebegtek.” A változásnak egyik legjellemzőbb példáját a Kis harcos 1970 és 1977 között 184
