Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
KOVÁCS PÉTER Fejezetek a magyar szobrászat közelmúl tj ából VI. ÚJ UTAKON A megelőző fejezetekből kitűnik, hogy a hatvanas évtized közepére - második felére szobrászainkban végre valóban végbement a korszakváltás. Eddigre nemcsak az ötvenes évek mesterséges stílusegysége lett a múlté, hanem az a sokévtizedes klasszicizáló stílusideál is, amely már-már a nemzeti jelleg egyik legfontosabb ismérvévé vált a műfajon belül. Egy rövid időre - éppen az évtized közepén -, Kerényi Jenő, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor ekkori munkái láttán úgy tűnt, hogy ennek az ideálnak a helyét az expresszionizmus újra bontakozó világa fogja felváltani. Ehelyett azonban nagyon gyorsan egy olyan sokszínű változatosság következett el, amire századunk magyar szobrászatéban - beleértve az 1945 utáni néhány évet is - korábban alig volt példa. A továbbélő tendenciák mellett a változó spektrumban pedig mind meghatározóbbá vált az új színek hangsúlya. A korszakváltás azonban nemcsak a stílus gazdagodását vagy változását hozta meg. Vele járt egy olyan változás is, amire előbb alig figyelt föl valaki, aztán pedig óvatos hallgatás övezte. Ez a változás elsősorban a műtermek mélyén folyó munkát érintette, egészen pontosan a kisplasztikát, azt a területet, amelynek addigi eredményei - a Beck testvérektől Medgyessyig, Ferenczy Béniig és tovább - a művészeti köztudatban szintén a nemzeti jelleghez kötődtek már régen, és nem kevés büszkeséggel. Szobrászatunknak ez a - valójában szükségből született — privát-szférája nehéz időkben volt a művészi érték sokszor szinte kizárólagos őrzője és továbbörökítője. E „privátszféra” létét a két világháború között egy igencsak szűk polgári réteg tette lehetővé kisplasztikák vásárlásával (és persze síremlékek rendelésével is). Az ötvenes években ennek a rétegnek a lehetőségei szinte semmivé váltak, aminek egyik következménye az lett, hogy a kisplasztika, s egyáltalán az a bizonyos „műtermek mélyén” folyó munka éppen a legjobb művészek esetében vált az alkotó személyes magánügyévé. Ezt példázta Vilt Tibor esete, akinek csak 1965-ös kiállítása hozta meg az alkalmat, hogy a műhely polcain porosodó évtizedes gipszeket és plasztilin figurákat végre nemes anyagba öntse. Furcsa mód ez az érdektelenség később mégis felszabadítólag hatott sokakra. Vilt Tibor példájánál maradva, számára a pillanat, amikor rádöbbent a kisplasztika eladhatatlanságára, ez a pillanat a szabadságot is jelentette egy sereg olyan kötöttségtől, elvárástól, amit egy lehetséges vevő feltételezett ízlése, előítéletei jelentettek. És a műterem ekkor vált a legelevenebb és legszabadabb kísérletek műhelyévé. A kisplasztika pedig Vilt Tibor, s még sokak számára ettől kezdve egyre kevésbé jelentette a szobrászi gondolat és kifejezés adequat formáját, hanem inkább csak annak jelzését, vázlatát. Ezzel persze a kisplasztika egyszeriben elvesztette minden korábbi értékkonzerváló-őrző funkcióját is. Az lett, ami: terv, amelynek értelme végső soron a megvalósulás lehetőségében van. Ezzel a 173
