Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából - VI. Új utakon (tanulmány)
véglegesség élményét a tünékenységé váltotta föl, esetlegessé vált az anyag és a kivitel módja is. A hatvanas években Pécsett elindított kispasztikai biennálék és az 1971-től a budapesti Műcsarnokban megrendezett nemzetközi kisplasztikái kiállítások sorához még a hazai kisplasztikái gyakorlat értékébe vetett szellemi hit adott alapot. Alig akadt valaki, aki fölismerte, vagy ha fölismerte, hát kimondta volna, hogy mire eljött az ideje és megszületett a lehetősége ezeknek a szemléknek, a szó igazi értelmében vett kisplasztika már a múlté volt. Eddigre már többnyire a bírálóbizottságoknak is leginkább csak a szabott mérethatárok jelentették a műfaji meghatározás fogódzóját. Ez persze egyre lényegesebb is lett, mert közben a műtermekben megindult a méretek növekedése is, olyannyira, hogy a szobrok képletesen és valóságosan is kezdtek kinőni onnan. Nyilván ezzel a tendenciával is összefügg az évtized második felétől induló különböző szobrászi alkotótelepek fellendülése, egyre nagyobb népszerűsége a művészek körében. Az üzemekhez, adott esetben kőbányához, erdőgazdasághoz kötődő telepek az alkotók számára olyan anyagokat és technikát kínáltak, amiről korábban a műtermekben álmodni is alig lehetett. Ily módon rövid néhány év alatt egy olyan fajta szobrászat kibontakozását figyelhettük meg, amit talán leginkább kiállítási szobrászatnak nevezhetünk. A kiállítási szobrászat fogalma korántsem olyan egyértelmű, mint a köztéri szobrászaté vagy éppen a kisplasztikáé. Itt nem határoz sem méret, sem technika. A fogalom nem kötődik semmiféle anyaghoz, nem ismer formai meghatározókat. A kiállítási szobor lehet kicsi és nagy, lehet fából, lehet hulladékból, de lehet csillogó üvegből, polírozott bronzból is. Egyetlen meghatározója, ami a neve: kiállítási. Azaz olyan tárgy, amelynek nem egy otthon falai közt, nem egy középület aulájában, nem egy park fái között, nem egy tér közepén, hanem a kiállításon, esetleg (legfeljebb) egy múzeumban van a helye, szinte egyedül ott van létének lehetősége. A jelenség maga egyébként nemzetközi, s szerte a világban már lényegesen korábban föltűnt, mint nálunk. Azonban ahogy megszületett s ahogy a szükség lassan erénnyé változott, az mégis nagyon hazai jelenség. Persze, azért sem a műtermekből, sem pedig a kiállítótermekből nem tűnt el a hagyományos értelemben vett kisplasztika sem. Legkövetkezetesebb művelői az ekkor még élő idősebb mesterek mellett abból a nemzedékből kerültek ki, akik az előző évtized végén léptek a pályára, s akik még - mint Csikai Márta, Lesenyei Márta, Mészáros Mihály és mások - közvetlenül kapcsolódtak a műfaj klasszikus hagyományaihoz. Az ezekben az években föltűnt Morell Mihály szürreális kompozíciói a stílus újdonsága ellenére is inkább csak kuriózumként hatottak. A később induló fiatalok közt egyre ritkább volt a régi értelemben vett kisplasztikái tehetség. Kő Pál, Lóránt Zsuzsa és mások a kisplasztikát eleve mintegy idézőjelbe helyezve művelték, s közönségüket egy miniatürizált világ sokféle nosztalgiát idéző varázsával hódították meg. A Japánból a hetvenes években hozzánk származott Mitsui Sen apró, finoman megformált, jelszerű formákat idéző kövei egy idegen kultúra érdekes-szép dokumentumaiként jelentek meg a kiállítótermekben. A műfajon belül megindult változásokkal párhuzamosan és egyidöben mind erőteljesebben jelentkeztek a külső hatások. Oldódni, sőt bizonyos esetekben megszűnni látszottak a különböző műfajok közti határok. A táblaképet elsősorban Deim Pál és Keserű Ilona közelítették a plasztikához. 1974-ben a pécsi Kisplasztikái Biennálén Deim azokkal a hasábokból kibontott kuglibábszerű bronzfigurákkal nyert első díjat, amelyek először képein tűntek föl (Plasztika, 1972). Keserű előbb - sajátos varrott technikával - domborműhatású képeket készített, majd a siklósvillányi alkotótelepen kőben is kivitelezte 1970 körül alkotott műveinek jellegzetes hullámformájú motívumát. Más esetben - mint például Pauer Gyula pseudo-kompozíciói - a szobrászat élt festői, vagy csak festőinek ható eszközökkel. 174
