Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Borbándi Gyula: Püskitéka (esszé)
miért volt szükség a Magyar Közösség titkosságára, hiszen náciellenes múltja következtében — hihetnék — nyíltan is működhetett volna. A Magyar Közösségről Arany Bálint szól ugyan, de bővebb okfejtéssel jó alkalom kínálkozott volna a szervezet körüli sok félreértés tisztázására. Igaz, az emlékiratnak nem ez volt a célja, hanem a per és a börtönévek felidézése. Jó lenne azonban, ha az eddigi célzatos és elfogult ábrázolások után megkezdődnék a Magyar Közösség történetének tudományos feldolgozása. * »Egy óv után, választás előtt” a címe annak az interjúkötetnek, amely Bíró Zoltán második beszélgetését tartalmazza Pozsgay Imrével. Az első beszélgetés 1988 októberében folyt le és még ugyanabban az évben jelent meg az Eötvös és a Püski Kiadó közös gondozásában. Az 1989 végi második beszélgetés egy eseményekben rendkívül gazdag esztendő után történt és olyan időszakban, amelynek Pozsgay nemcsak jelentős alakítója, de a magyar politikai életnek - ha lehet ezt így mondani — némi karizmával rendelkező egyetlen személyisége volt. Abban az esztendőben hangzott el Pozsgay korszakzáró és korszaknyitó kijelentése, hogy 1956-ban Magyarországon nem „ellenforradalom”, hanem „nemzeti felkelés” volt. Kiderült, hogy a Kádár-Aczél uralomnak véglegesen befellegzett, pártok alakultak, lapok indultak, szabaddá vált az addig tiltott irodalom, megtörtént Nagy Imre és munkatársai nyilvános és ünnepélyes eltemetése. Elhatároztatott, hogy 1990 tavaszán választ az ország, törvényes parlament és kormány veszi át az ország sorsának irányítását, a Németh-kabinet már úgy viselkedett, mintha nem az egyeduralkodó párt, hanem az egész nemzet kormánya lenne. Bíró Zoltán - akkor már az MDF egyik vezetője és a Hitel főszerkesztője - azzal kezdte a beszélgetést, hogy mindennek ellenére miért rosszkedvű a nép és nem az, aminek Pozsgay egy évvel ezelőtt nevezte: „teljesítménytől gazdagodó Magyarország és jókedvű nép”. „A rosszkedv kétségtelen — mondotta a megkérdezett. Az 1989-es esztendő tele volt meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, de egyet biztosan nem hozott el: a nép jókedvre derülését. Úgy hiszem, hogy az a legelkeserítőbb az 1989-es esztendőben, hogy a politikai átalakulás, a kétségtelenül létrejött, joggal történelminek is nevezhető fordulat a létbizonytalanság kellős közepén érte a magyar társadalmat, a családokat, az állampolgárokat és így igazán örülni sem volt kedvük azon, hogy immár szabad a gondolat, szabad a szó és szabad a társulás, az egyesülés az emberek között. Ellenkezőleg, még ez a szabadság is éppen ezek miatt a bizonytalanságok, kilátásta- lanságok miatt szorongásos érzést keltett az emberekben, hiszen a nyilvánosság kitágulása nem nyilvánosságként, nem szabadságként, hanem lármás politizálásként jelent meg előttünk.” A fentiek ma ugyanúgy érvényesek, mint voltak 1989 végén. A diagnózist megerősítette néhány lehangoló járulékos esemény, az alacsony választási részvétel, az ország érdeke helyett a maguk érdekét szem előtt tartó ellenzéki pártok, az erélyes fellépéstől tartózkodó kormány, a rend és a biztonság lazulása, a gazdasági helyzet romlása és tanácstalanság ott, ahol határozottságra lenne szükség. Pozsgay Imre szakszerű és találó válaszokat adott Bíró Zoltán kérdéseire, világosan látván, hogy mi ment végbe az országban és milyen veszedelmekkel kellett számolnia a demokratikus átalakulásnak. 1990 végén ismét időszerű lett volna egy beszélgetés, nemcsak azért, hogy lássuk, mi történt és hogyan történt, de azért is, hogy megvilágosodjék a két beszélgető helyzetében bekövetkezett változás. Mind a kettő eltávolodott attól a környezettől, amelynek alakításában tevőlegesen részt vett, mind a kettő örülni látszik függetlensége visszanyerésének, és helyzetmegítélésük annyira rokon, hogy nem lehetetlen közeli együttműködésük. Az elmaradt 1990 évi beszélgetés bizonyára ugyanolyan tisztázó és elgondolkoztató párbeszéd lett volna, mint az 1988-as és 1989-es. 171
