Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Vasadi Péter: Levél és búcsúlevél (regényrészlet)

szerint. Tehát nem kívánságokat teljesíteni, hanem az egyetlen igazi érdeket: az örökéletet. Egy szerzetes, aki ebben a centrumban él, nem ismer hívőt és hitetlent, fehéret és feketét, kicsit és nagyot, híreset és kevésbé híreset, hanem egyedül a teremtményt. Ehhez tudnom kell, hogy Isten szeretete az emberiség létérdeke. Látnivaló, amilyen mértékben távolodik az ember Istentől, olyan mértékben közeledik a halálához, mintegy provokálja, sürgeti, fejleménnyé teszi a pusztulását. Ma már a folrémlő egyetemes vég tornyosul előttünk, benne vergődünk, mint valami acélszálakból szőtt pókhálóban. Akármerre nézünk, akárhová nyúlunk, penészes, nyúlós, elalgásodott lepe- dékek türemkednek elő mindenünnen.

Nem igaz, hogy a reménytelenség elviselhetőbb, ha közös. Ez - mint annyi más leplezés és szóbő magyarázat - cinizmus. Abszolutum nélkül az ember nemcsak önmagát veszíti el apránként vagy (tragikusan) egyszerre, hanem élete egyetlen vonatkozási pontját is. így elkerülhetetlen szenvedésének végső értelme is szétfoszlik, és — nem tudván földolgozni a nehézségeit, a veszteségeit és a kudarcait — összeroppan. Az ember nem önmagában legyőzhetetlen, hanem isteni, szellemi társként az. Próbálják a legyőzhetetlenséget bizonygatni annak, aki ezzel a gondolattal bukik bele a gödörbe: mindennek vége van. Nagyra törő mondataink üresen csengenek a temetőkben. Ott nem lehet papolni a vereség emberi nagyságáról. Istennel mindent kibír az ember, nélküle önmagát sem.

Búcsúzom. Emlékezzék meg rólam, hacsak teheti. Üdvözli

Olasz Bálint