Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Vasadi Péter: Levél és búcsúlevél (regényrészlet)
idejöttek a világ tájairól, itt bezárkóztak, mert egyetlen szenvedélyük van: bele akarnak nézni, következésképpen bele fognak veszni abba a csöndes és hatalmas izzásba, amelynek ezt a nevet adta az ember: Isten. Felejtésre kell ítélnem a felejthetetlennek hitt arcokat, alakokat, mozdulatokat. Magát is. Nem félek. Nagyon nagy veszteségeket élek át, ahogy eszeveszetten fut ki belőlem a világ. De miközben apadok, érzem, semmi, igen, bármilyen rettenetes ez az apadás, semmi ahhoz a (titokzatosan gazdag) szegénységhez képest, ami ott vár rám. Nincs bennem szemernyi félelem sem a jövőmtől. Épp a jövőm közelít felém, mint az Énekek Énekének mezítlábas pásztora. Ha itt lesz az ideje, csöndesen ugyan, de egyből fogok hátat fordítani. Mégis fáj valami. Belül nagyon fáj, Magának elmondhatom. Az igazi szeretetnek nagy fájdalmai vannak, kedves Barátom. Isten Önnel! Olasz Bálint A 36. levél: Kedves Barátom, búcsúzom. Holnapután indulok. Repülőgéppel utazom egy német nagyvárosig, ott megszállok egy kinti magyar barátomnál, másnap ő visz a kocsiján a német—francia határig, onnan vonaton utazom a francia tengerpartra. Most elköszönök Magától, a leveleitől, a barátságunktól. Életemnek egy fontos szakasza lezárult és egy másik vagy inkább az utolsó elkezdődik. Lényege szerint nem lesz benne semmi új az eddigiekhez képest, de bizonyára sűrűbb s talán tisztább lesz, e szónak ebben az értelmében: odaadott. A hosszú, motorzajos nekifutás után csöndesebb lesz és egyszerűbb, ezt remélem. Ami a külső körülményeket illeti - bár elviseltem már szokatlanabbat is — biztosan lesz részem meglepetésben. Egy szerzetesrend nem boldog sziget a zajló tengeren, de nem is fogolytábor. Ugyanakkor abban bizonyos vagyok, hogy két dolog napirenden lesz: a szív igazi öröme és a személyiség igazi szabadsága. Minthogy évente csak egy (vagy nem sokkal több) levelet küldhetek onnan haza, a kishúgomnak fogok írni, akit talán nálamnál jobban megrázott pál- fordulásom. Ez tehát a Magának szánt utolsó levelem. Azazhogy: mostani elgondolásom szerint - egy-másfél év múlva - írnék még egy levelet Magának. Ha így lesz, ha nem, meg kell mondanom, igen szoros köteléket érzek magunk között, s ez akkor is igaz marad, ha már egy árva szót sem fog hallani felőlem. Ezt ugye nem kell magyaráznom. Sokkal többet köszönhetek Magának, mint sejthetné. Hálámat azzal rovom le, hogy nincs és nem lesz nap, amelyen ne imádkoznék Magáért. Köszönöm, hogy törődött velem. Hogy nem takarékoskodott sem erős, sem gyöngéd szavaival. Hogy már akkor küzdött értem, amikor én még nem küzdöttem magamért. Hogy beláttatta velem, nincs elveszett idő, szó, élet és cselekedet, ha megértettük, hogy Jézus Krisztus az élet értelme. Hogy a tévelygés, a tagadás, a bűn, a lélek ezernyi tehetetlensége nem más, mint késlekedés, előiskola egy jól-roSszul világított s szellőzetlen tanteremben, amely mindig túlzsúfolt. Gyakran gondoltam arra, hogy egy embert szeretni sok szenvedést jelent. Egyet se - mérhetetlenül többet. Istent szeretni, őt szolgálni, neki élni akkora öröm, mely túlcsordul az emberi szíven, de ennek az örömnek a fonákja ugyanakkora szenvedés. Mert Istent szeretni annyit tesz (szó és látszat szerint is), mint az egész embert szolgálni. De nem az ember, hanem Isten igénye 133
