Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
integrálódás módozatait a csehszlovák és magyar kormány egymásközt fogja megtárgyalni.” Tehát addig is a leglényegesebbet elértük. Mivel Csehszlovákia megtartja a magyar lakosságot, nem hagyhatja állampolgárság nélkül. Ez viszont megvédi őket minden önkény ellen. „Nem leszünk többé törvényen kívüliek, nem űzhetik ki mieinket az otthonukból, nem viszik őket kényszermunkára és biztonságban lesznek” - így összegeztük Istvánnal, Isten iránti hálával, a párizsi konferencia eredményét. s Es utána ... A határozathozatalt követő napon elmentem a Claridge Hotelbe üdvözölni a magyar küldöttség tagjait, akik mind ragyogtak az örömtől. Tagjaik között volt egy nagyon kedves zsidó házaspár, akikkel fordítási munkáim alatt ismerkedtem meg. „Most azután - fordultak hozzám - megpróbálunk mindent megtenni, hogy fivérét kiszabadíttassuk!” Megtudtam, hogy a szerződést 1947 februárjában fogják aláírni s azután a magyar kormány interveniálhat János érdekében. Közben a delegáció egy másik tagja behívott a személyzeti iroda főnökéhez. Honoráriumot akartak nekem átadni a konferencia ideje alatt végzett munkámért. „De hiszen én ezt a munkát önként vállaltam, minden fizetség nélkül, a jó ügy érdekében” - szabadkoztam. „Önkéntes munkát nem fogadhatunk el. Ön ugyanannyit dolgozott, mint a delegáció többi tagja és fordításai nagy hasznunkra voltak” - mondta az irodavezető és átnyújtott nekem 20 000 frankot. Aláírtam a nyugtát, boldogan és büszkén vettem át első fizetésemet. Bizony ez az összeg éppen jókor jött, mert az eladott aranyóra árának már az utolsó filléreinél tartottam. Ezt a napot meg kellett ünnepelni! S mi jobbat tehettem, minthogy ezen a szokatlanul szép október 1-jén Párizst élvezzem. Végigsétáltam az Avenue Foch-on míg kiértem a Bois de Boulogne őszi színekben pompázó fái közé. Három kis aranyló levelű tulipánfa integetett felém, újlaki kertünket varázsolva emlékezetembe. A természet szépségének bűvöletében egy hálavers tört fel lelkemből, amit még 1937-ben itt Párizsban a Jociste kongresszus fiataljainak szavalókórusától hallottam: „Minden szépségért, melyet oly bőkezűen osztottál szét a földön, Teremtő Uram, téged dicsérünk, imádunk és hálát adunk neked.” S ezt a dicséretet most így folytattam: ,Azért az imádságért, mely Hozzád szállt régi kertünk fái alatt, Téged dicsérlek, imádlak és hálát adok Néked! S azért az imádságért, mely itt a franciaországi ég alatt és Párizs fái között újraszületett, dicsérlek Téged, imádlak és hálát adok Néked!” Ennek a boldog napnak estéjén Révay István telefonált lakásomra: 111
