Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
„Mondja csak, maga nem félne Csehszlovákiában maradni?” „Miért félnék?” - kérdeztem. „Ha maga nem is fél, de mint a csehszlovák magyar kisebbség tagja, nem féltené-e népét, hogy abban az államban éljen tovább?” „De uram — feleltem — a háború alatt az Atlanti Charta kijelentette, hogy a szövetségesek győzelme meg fogja szabadítani a világot a félelemtől. Ezt az üzenetet a londoni rádió számtalanszor közvetítette. En még mindig bízom a szövetségeseknek ebben a kijelentésében.” Szomorúan nézett rám s ezt mondta: „Megértem magát. De sajnos az ENSZ még nincs abban a helyzetben, hogy népüknek a legelemibb emberi jogokat is garantálni tudja.” ,A békekonferencia nem találhatna egy irgalmas megoldást? - kérdeztem. - Borzasztó az, ha kiűzik az embert az otthonából. Szeretném, ha én lennék az utolsó, akit kiűztek, az utolsó, akit kitéptek otthonából. Uram, mentse meg azoknak a százezreknek otthonát, akiket erre a sorsra akarnak juttatni!” 1946. szeptember 30. volt a luxemburgi palotában a határozathozatal napja az Albizottságban. Révay István megígérte, hogy megtelefonálja nekem az eredményt. Egész délután fohászkodások közepette ott kuksoltam a telefon mellett. Végre este 10 órakor megszólalt István ujjongó hangja a telefonban: „Gyere azonnal. Várlak a lakásoddal szemközti presszóban.” „Mi történt?” „Valami különleges és csodálatos. Az Albizottság valamennyi tagja egyhangúlag kérte a csehszlovák küldöttséget, hogy vonja vissza a „Függeléket”.” A presszóban azután István elmesélte a részleteket. „Már tegnap a kanadai képviselő a problémát egy nagyon lelkiismeretesen megfogalmazott expozéban összegezte. Ezután mind több küldött hajlott arra, hogy részvétet tanúsítson magyar kisebbségünk iránt. És ma az esti órákban az Albizottság egésze kifejezte azt a kívánságát, hogy a „Függelékben” rögzített követelést a magyar kisebbség kiutasításával kapcsolatban, vonják vissza! Senki sem tiltakozott, még a szovjet delegáció sem. Pedig ők voltak a konferencia egész ideje alatt a legkitartóbb támogatói a „Függeléknek”.” „És a csehszlovák delegáció?” - kérdeztem. „Elfogadta a „Függelék” visszavonását. Hála Istennek!” „Hát ez igazán szép tőlük! - mondtam Istvánnak - több mint szép!” Könnyek ültek a szemünkben. „Ez az egész hihetetlen és valószínűtlen - folytatta István -, erre senki sem számított! A Quai d,Orsay-i barátaink csodának minősítik.” Azután még tovább faggattam Istvánt a részletekről. „Hát tényleg nem fogják kitoloncolni a magyar kisebbséget Csehszlovákiából?” „Nem - felelte István -, ott maradhatnak az országban. Sajnos nem a régi kisebbségi jogaikkal, mert az Albizottság tiszteletben akarta tartani a csehszlovák akaratot, hogy „nemzeti állammá” váljanak. A magyarok egyelőre nem kapnak iskolát, sem magyar sajtót. De visszanyerik állampolgárságukat. Meg lesz a joguk az élethez, hogy normálisan dolgozhassanak az országban. A jelenlegi körülmények között ez volt a maximum, amit el lehetett érni. Dehát ez önmagában is már óriási haladás. A csehszlovák keretben történő 110
