Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen II. (visszaemlékezés)
úgy kénytelenek vagyunk azt követelni, hogy ezt a területet, amelyen a 10. század óta magyarok élnek, hazájuknak, Magyarországnak visszaadják!” A szavait követő csendben a delegációjuk által képviselt két nép haragos szembenállása a tetőfokra hágott. Ehhez a tehetetlenségi ponthoz érve, melyről semmilyen út sem vezetett egy igazi békéhez, úgy éreztem, hogy ha már a kimondott szó nem használ, talán írásban közelebb juthatok a szívekhez népeink kibékítése érdekében. Révay István és Kertész miniszter véleményét kikérve, ők beleegyeztek abba, hogy Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszterhez intézzem könyörgő soraimat. Levelemben arra hivatkoztam, milyen odaadással hallgattam annak idején a londoni rádióban üzeneteit a csehszlovák néphez s az abban tett ígéreteit. Kértem azért, hogy álljon el a magyar lakosság kiutasításának szándékától s találjon olyan bölcs megoldást, mely igazi békéhez vezet népeink között, megerősítve ezzel a csehszlovák biztonságot. Ugyanez volt az alaphangja a különböző delegációknak átadott és közben sokszorosított memorandumomnak. Közben a magyar delegáció szakcsoportjában szorgalmas munka folyt, ahol nyelvtudásomat hasznosíthattam a csehszlovák állítások és érvelések megcáfolásában. Küldötteink vitába szálltak a csehszlovák állásponttal, egyenként válaszoltak minden feltett kérdésre, védve népünk ügyét, bár úgy tűnt, hogy esélytelenül, mert a csehszlovák küldöttség szava a szövetségesek szemében jóval többet ért, mint a magyaroké. A feszült légkör az Albizottságon belül nem enyhült. A csehszlovák küldöttség rideg statisztikai adatokat sorolt föl, számokat, melyek mögött mi magyarok fehérre meszelt, árkádos, muskátlis házakat láttunk, szorgalmasan megművelt földdel és gazdasággal, és az ott élő családokkal. A magyar küldöttek tudták, hogy ez a nép reménységgel tekint Párizs felé és remegve várja mit döntenek sorsuk felől. Közeledett a véghatározat ideje. Szeptember 23-át írtunk. Az irgalmas Szűzanya ünnepének előestéje. Tudtam, hogy ilyenkor falvainkban imádságra gyülekeznek. S felszáll a szívekből a könyörgés: „Emlékezzél meg rólunk, te nagyon édes és irgalmas Szűz Mária, akiről még senkitől sem hallottuk mondani, hogy elhagytad volna azt, aki segítségedet kéri és aki hozzád fordul védelemért könyörögve.” Szeptember 23-án délután Kertész miniszter úr kétségbeesve közölte jelenlétemben Révay Istvánnal, hogy úgy tűnik a csehszlovák küldöttség meg fogja kapni a szavazatok többségét az Albizottságban. „Reménytelen a helyzetünk, rajtunk már csak egy csoda segíthetne... de azért még nem adom fel, elmegyek egy barátomhoz a Quai d,Orsay-re.” Istvánnal úgy határoztunk, hogy a csoda kikönyörgése érdekében elmegyünk a közeli templomba s együtt megkezdünk egy kilencedet, imában csatlakozva falusi népünk könyörgéséhez. Három nappal később István egy kis reménysugarat csillantatott fel. Úgy hallotta, hogy az Albizottságban egyesek mégis a „Függelék” elfogadása ellen kívánnak szavazni, bár a többség még mindig mellette van. Másnap telefonüzenetet kaptam a kanadai delegáció vezetőjétől, hogy ebédre vár engem a hivatalában. Aktahegyekkel körülvéve költöttük el a felszolgált szendvicseket. A küldött gondterhelt volt. Hirtelen feltette nekem a kérdést: 109
