Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Füzi László: "Mindezeknek valahogy lenni kellett" (Sándor Iván: Arabeszk) (kritika)
FŰZI LÁSZLÓ „Mindezeknek valahogy lenni kellett” SÁNDOR IVÁN: ARABESZK Bármihez is kezdjen, íijon bár esszét, forduljon az irodalomtörténet felé, jelentessen meg esszésorozatot irodalmunkban egyedülálló módszerességgel a mellettünk elfutó esztendők változásairól, és fogalmazzon regényt, Sándor Iván mindig a léthelyzetet, s a léthelyzetek sorozatából összeálló történelmet faggatja. A közvetlen megfeleltetés szintjén idézem a Forrásban megjelentetett, a nyolcvankilences esztendőről írt esz- szésorozatának zárómondatait: „Ugyanezt a Naplót szeretném folytatni, de más témákban, műnemekben keresném életünk közös kérdését. Nem is találok jobb befejező sorokat Borghes Okok című versének sorainál, amelyeket mottóul választottam a Naplóval egy időben befejezett Arabeszkhez. Ezért, amivel a regényt kezdtem, azzal zárom a krónikát: »A naplementék és a nemzedékek... / A Kaleidoszkóp minden ara- be8zkje. / Minden sírás és lelkifurdalás / Mindezeknek valahogy lenni kellett...« Valóban, az új kötet mottójaként ott állnak az előbb említett Borghes-sorok, immáron nemcsak a nyolcvankilences esztendő eseményeire, hanem a regény történéseire is utalva: »Mindezeknek valahogy lenni kellett...«” A rokonság esszé és regény, helyzetelemzés és fikció között azonban - ahogyan utaltam is rá - szorosabb, mint ahogyan arra az említett, akár külsődlegesnek is tekinthető jelenség kapcsán gondolhatnánk. Ahogy az esszében Sándor Iván a jelenségeket, történéseket ok-okozati összefüggésbe állítja, közben az Időt és a Teret mintegy felszeleteli, részekre bontja, időszeletekre és időrojtokra, ahogy Nagy Gáspár mondja, úgy a regényben is az Idő és a Tér lép elő az események meghatározójaként: a történések az Idő és a Tér találkozási pontján esnek meg, vagy ahogy másutt íija: „egymásba csúsztak az idő töredékei és a helyszínek részletei”. A regénynél - mármint az Arabeszlmél - éppen ez az egymásba csúszás: a hősök sorsa által hordozott idő- töredékek, eseménysorok, helyszínrészletek egymásba csúsztatása, találkozása az érdekes: ezek áramlása, kapcsolódása és kibomlása jeleníti meg az események hátterében minduntalan ott gomolygó Történelmet. Merthogy nemcsak az esszésorozatoknak, hanem a regénynek is a Történelem a főszereplője, „...a pusztulás monotóniájában egymás ellen fordultak a halálok..., gyermekek, unokák, dédunokák tudatában végleg összemosódott a kiürített, a bombaverte lakásokban elpusztult, frontokra h«uszolt, gázkamrákba hurcolt, akasztófára juttatott apák, testvérek, anyák, gyermekek emléke, a halálmódozatoknak a hajdani jelen időben felejthetetlennek látszó különbözőségei már régen belemosódtak az Idő rothadásába és a virágárusoktól a sírokig tartó menetben - így volt ez rendjén - eggyé vált minden, mint közös Elmúlás” - olvassuk az áradása miatt nehezen idézhető szövegben, s pontosan ezzel foglalkozik a regény: az életttel velejáró sorssal, míg közössé nem válik az elmúlás. A regény címe egy felület levelekkel és virágokból különböző formákba elburjánzó díszítésére utal, s így is van ez a műben: a hősök sorsa a díszítés egy-egy szálaként összekapcsolódik, hogy aztán különböző irányba fusson szét, miközben a felületen ott marad huszadik századi történelmünk lenyomata. 1150
