Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Tandori Dezső: Visszaűzetés a szívbe (Markó Béla: Kiűzetés a számítógépből; Vasadi Péter: A szív szüntelen mormolása) (kritika)

magunkat, szépen elősejlik a könyv mormolásának abszolútuma. A szelídség jótét erőszakcselekvése. Hiszen ezt cselekedjük önmagunkkal is! Amikor valami konkrétumban vagyunk kénytelenek „hinni”... vagy amikor a csak hittel befogható tárgyat próbáljuk „élni”. Ki rótta ránk ezt az eleven paradoxiát?

A felelet ott van az iménti ellentételezettségben. Persze, az erkölcsi Jó, mely az etikán és az etikettén - és a vignettán - messze túl él, de nem láthatólagos túlélés foglalata, mert kiszolgáltatottja az alacsonyabbrendűnek - annak, ami mi vagyunk; kik, remélem, nem szentségtörés, mégis Istent hordjuk magunkban,' s ha „test” van így, a szentek vagy Krisztus testi mivolta mellett, hát csak „Mindannyiunké”, hadd íijam egyszer naggyal ezt... szóval, és szó szerint, csak szóval mondva; ha az erkölcsi Isten, bukásunk határjárása közben, s ily áron, mi vagyunk... akkor... nos, akkor Vasadi könyve nem „ajánlás”, nem gyógyszeres-füves szakirodalom, hanem kalandregény. Ahol, ismétlem, a lezuhanás nem veszélyként, de kötőelemként van adva... vagy ha veszély s fenyegetés is ez, kreatívah az... s az „ez” és az „az” ellentéte, okvetlen. Az elvetetten ok, játszom tovább a szóval... az almafátlan Paradicsomkert... képzelhető-e? Az irtott állatok, a meggyötört természet híján? Sokszor érezzük, önmagunk inkvizíciójaként, az abszolút erkölcsi jónak igényét. A pőre örökkévalóság... a kezdettől fogva készült nagyszerű egyszerűség... s hogy az utolsó élők legyünk, csak csillagok az ég helyett és csak tollpihék az üres ólban. Vezekelnénk-e így valamiért is? önpusztítás? Öngazdagítás: például a levélregény két személye? Formai megoldás kényszere oly terrénumon, ahol - már hogy így mondjam: megbocsáttassék! - gyarlóságé és hívságé, tulajdonként, a forma is? Elbukásunk a megszületés...? Nem. Elbukásunk a megszólalás, a megvalósulás kényszere? Elképzelhetetlen válaszú kérdések. De ahogy a költőt nem érdekelheti a költészet maga, a hit emberét sem a hit kérdései foglalkoztathatják, nem azok érvényesítése. Hanem akkor? Ha nem érvényesítek valamit, hát elveszítem, elvetem, vesztére hagyom. Megint oldhatatlan ellentmondás. Ezen a szeretet segít túl mégis, és nem véletlenül idézi címével a könyv ama bizonyos Terézt. „Isten országa közietek van”, idézi a könyv Jézus mondását. S megkérdi: „De hogyan lehet közöttünk egy ország?” íme, ha gyarló olvasóra is csak, ilyképp hatott az elemzőre Vasadi. De nézzük, csak ezt az egy levezetését. Nem úgy lehet ez az ország köztünk, hogy határsorompói vannak etc. Ez eddig nyilvánvaló. Nem lehet kívülről nekiütközni... és itt érkezem el valami megnyugvásomhoz, hogy nem istenkísértés vagy -sértés volt mégse, csak Jézus hiányos ismerete, nálam itt, amit fentebb mondani próbáltam. „Köztünk van”, írja Vasadi, ez az ország, „kiterjedésében, és bennünk van erdőivel, hegyeivel, patakjaival, sőt emberektől nyüzsgő városaival együtt”, és hozzáteszi: „ha egyszer bennünk van”. Pilinszky megannyi helyére rímel ez, s Szép Ernő kétségbeesésen-túli versére, hogy „Te légy az Isten, hogyha nincs”. Vasadi, tovább: „Mert Isten lakott s termő kertjének helye van szívünkben...”- beiktatja: mi másnak volna helye? itt a helyfogalommal vitázhatna valaki, de ezek szavak! - „ha csak ki nem égeti, le nem rombolja s népét ki nem irtja a lánctalpas önzés könyörtelensége”. S így tovább. A legkomolyabb hozzáfűznivalóm, nekem, Va- sadinál ily szempontból történetesen néha sokkal gyarlóbb léleknek, az volna: hát nem. Nemcsak ennek van helye, és nem is irthatja ki. Majd végezetül előhozom Vasadi gyönyörű idézetét. De addig: Isten bennünk van oly értelemben is, hogy én- nem tételes és formai istenhívő, de istenhívő - úgy érzem, cselekvéseimenk büntető bírája, mennyországtalan purgatóriuma és pokla vagyok. Nekem kell ítélnem magam felett. Magam vagyok Isten kertje - csősszel, kertésszel, szabálysértési bírósággal. Ezek nagyon fontos kérdések. Magam vagyok az örökös magányban, Pilinszky után szabadon idézve. Visszaűzetem a szívembe: reményeimhez - és bűneimhez. Melyek, ha bűnök, leküzdhetetlennek látszanak. Most akkor: ez csak egyetlen kérdés a százból- „százból”! Istenem! -, mellyel, ha már emberiélekként önmagunk és egymás kérdéseivel foglalkozni hivatottak vagyunk, emberlelkünknél fogva, számtalanszor érezzük: nincs kivel szót váltanunk erről. Ily masszívan, ily elemi színvonalon - elemi:

1148