Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Csűrös Miklós: "Fekete körülöttem minden s bennem is" (Fülep Lajos levelei Elek Artúrhoz) (tanulmány)

„alaposan elbánok benne a .nemzet nagyjaival’ s a mai világban ezért megköveznek, ami még korai volna - még jobban meg akarom érdemelni." Miért zárná ki egymást a szorongás és az önérzet? A szókimondás éB a szó meglatolása?

Az itt közölt levelek 1918-tól és utána datálódnak, de a kapcsolat korábban kezdődött. Hogy Fülep némely látszatok ellenére mennyire képes volt a meghitt családias érzelmek befogadására, s mennyire átélte őket, azt édesanyjáról szóló sorai bizonyítják. Elek Artúr gyászát enyhítendő íija: „Nagyon tudok osztozni az ön fájdalmában: engem nyolc évvel ezelőtt ért ugyan ez s ha rá gondolok, ma épp olyan intenzív, mint akkor volt. (...) Vigasztalni meg sem kísértem, csak közlöm önnel a tapasztalatom: az ember akkor áll ismét talpra, amikor újra együtt él az édesanyjával (...). Minden jóról, amiben részesülök, azt érzem, 6 hozta el nekem, vagy ő vezetett el hozzá.” Itt a levelezés a - nemes értelemben - meghatott érzelmesség fénykörébe kerül, amihez bizonyára Fülep vidéki magánya, lelki, szellemi társakra való kiéhe- zettsége is hozzájárul, de főleg az együttérzés és a segíteni akarás. Újra meg újra meghívja Eleket, gondos aprólékossággal, realista gyakorlatiassággal ecsetelve a jövetel módjáról” szóló tanácsokat.

Folyamatosan foglalkozik az „íijak? ne írjak?” Arany János-i dilemmájával. Dombóvárról 1921 szilveszterén üzeni, hogy ő lenne a legtermékenyebb magyar író, „de nézné meg itt a helyemet s mondaná meg, lehet-e itt valamit is dolgozni!” Van egy másik érve is, sőt több. Betegségre panaszkodik, a felesége bajára meg a magáéra; olyan „derekas spanyollal” hozakodik elő, amelyik elvihetné ebből az ámyékvilágból, pedig még kívánna néhány esztendőket megélni Várkonyban. És nincs pénze (az élelmezésen kívül csak könyvekre és építkezésre kellene). Egy angol festményt akar eladni, és „a bevétel hiánya egészen megbénítja”. Vádaskodik is az eladás és az újra rámáztatásról szólva, alaposan meggyanúsítja megbízottját, még azt is lehetségesnek tartja, hogy az el nem adott műtárgynak időközben lába kelt. Eleknek nyíltan panaszkodik: feleségével másokhoz, gyarlóbbakhoz hasonlóan megfáznak, nyavalyognak, pénztelenek, operációra szorulnak, magányosak és védtelenek. A világválság idején nem fojtja magába a kifakadást: „Katasztrófa fenyeget bennünket. (...) Szörnyű félévet éltünk át. Nincs az a rémregény, mely vetekszik vele.” Életmentésnek hinné a maga számára, ha a Baumgarten-díjat emgkapná. Egy tanító ki akarja üldözni Zengővár- konyból, sokféle gazsággal vádolja, ellene akaija uszítani a népet, Fülep szerint maga az „inkamáit sátán”. Ez a levél (a 63. számú) bárkit meggyőzhet arról, hogy a belső emigráció, az erdő, a szelíd gesztenyés, a parókiái élet idillje csak legenda és utópia, nem elégíthette ki az egyetemes műveltségű világpolgárt, sőt olyan kicsinyes ügyekbe, zavaros indulatokba sodorta, amelyeket jóformán szégyellnie kellett: „mióta pap vagyok, valósággal üldöz a balsors”, íija, megveti népének „pathológiáját”, isteni csodának tartja, hogy nem őrült bele a vele történtekbe. így módosítja, teszi pontosabbá ez a levelezés a felsőséges nagy emberről kialakult eszményítő képet. Meg- érezzük belőle a húszas-harmincas évekbeli kiszolgáltatottságát, nyomorúságát, s ami érdekesebb, istenhitének egyik gyökeres indítékát is. Osvát öngyilkossága előtt profetikus sejtelemmel üzeni Eleknek: „Szegény! Mindenkinek meg van a maga keresztje. Segítse meg őt is az Isten - nincs is már nekünk egyebünk, mint a benne való hitünk.” 1930 januáijában már csak a közös barát, a kiváló szerkesztő halálhírére reflektálhat; irodalomtörténeti érdekesség kapcsolatuk korábbi szakaszából, hogy a proletárdiktatúra idején Lukácsnál közbenjárt, nehogy elvegyék Osváttól a Nyugatot (67. levél).

Ha korábban gyakran panaszkodik, balul sikerült sorsát hánytorgatja föl, a harmincas évek végéhez közeledve a vigasztalás, az együttérző szeretet hangja erősödik föl leveleiben. A zsidótörvények korában profetikus átkokat mond mindenre, „ami aljas rendszereknek malmára hajtja a vizet”, próbálja a lelket tartani „Carissimo” barátjában, de már csak az utolsó pompeji őrszemek életét és halálát tudja kívánni a magukénak. Még Elek Artúr próbálja vele szemben védeni Mussolinit, de Fülep

1125