Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Csűrös Miklós: "Fekete körülöttem minden s bennem is" (Fülep Lajos levelei Elek Artúrhoz) (tanulmány)
nem fogadja el az alkut, példamutató érveléssel utasítva vissza még a zsidók és bármely üldözöttek alkalmazkodási hqjlamát is. „Minden porcikám undorodik az olyan világtól, amelyben valakinek nem a szellemi és erkölcsi minősége, hanem származása, nemzetiségi vagy felekezeti hovatartozása jog más ellen, vagy jogtalanság más előtt* (101. levél). Vitájuk lényege az, hogy Elek Artúr önkínzó hasonulási készségében, a nemzet iránti szeretetében még védeni is képes a fajüldöző magyarokat - Fülep akkor inkább a ghettopadot ajánlja, képtelen az aljasság igazolására, és barátjának a szemébe vágja: „Aljas volt ez a mostani világ a zsidó törvény előtt is, semmivel sem inkább, mint utána, ilyennek láttam, tudtam, mondtam; az aljasság nem a tettekkel kezdődik, hanem a tulajdonságokkal — de Maga régen is tudta védeni, s még ma is tudja. Hát ez az, amiben sohase tudtunk s nem is tudunk egyetérteni.” Nem bizonyos, hogy Fülep volt ezúttal igazán empatikus. Bármilyen meggyőzően érvelt, nem volt meg az az egzisztenciális tapasztalata, amelyet a másik ember a bőre alatt, a zsigereiben hordozott, szorongva és megalázva átélt. Félelmetes erkölcsi szigorában Fülep lehet hogy szem elől vétette a reszketve is asszimilálódni akaró zsidó író legbensőbb, észérveken inneni vagy túli indítékait. Az Elek Artúrhoz írott Fülep-levelek becse nem Ids részben kendőzetlen őszinteségükben, a hétköznapi élet mulatságos és nyomorúságos apróságainak rögzítésében rejlik. Megtudjuk, előfordult vele, hogy könyvet lopott; hogy gazdaságában sok a hernyó, de permetezni nincs mivel; hogy elmaradt a vetéshez szükséges eső; hogy fogtőgyulladása volt, orbánc fenyegette, bedagadt a szeme. A szellemi dolgok bizalmas meghittséggel és röviden említődnek, mint afféle amúgy is ismert kérdések, amelyeket nem érdemes írásban „túltárgyalni*. Fülep írói tervei, köztük egy Babitsról szóló könyv vagy nagyobb tanulmány, többnyire nem jutnak el a megvalósulásig. Az írás nehézségét, lassúságát „a külső élet-okokon kívül* egyhelyütt így magyarázza: „Nem formám az essay - viszont egy ad hoc témát megegyeztetni, egy helyen elféretni szükségképp népszerűvé könnyített általános elmélettel: nagyon keserves feladat.” Művészetelméleti nézeteihez tartozó adalékok is föl-fölbukkannak a levelekben, például a 137. számúban, amelyben a művészi technikáról, az artistaság korlátáiról nyilatkozik (személyes ismerői szerint ez a téma a Széher út környéki peripatetikus beszélgetéseken is többször előfordult). „Én nem hiszek semmiféle absztrakt és abszolút ,rajztudásban’ és hasonlókban. Ez nem volt meg Cézanne-ban sem, nekem a legnagyobb festő. Az a tudás szelektív ahhoz, amit valaki csinál, mond - hogy azt meg tudja csinálni, mondani. Valami absztrakt tudásra a zongora-virtuóznak van szüksége, hogy mindent játszani tudjon. Az alkotó művésznek elég egyet tudnia. (...) a művészet merő artisticummá vált, vissza kell találnia oda, hogy több legyen; erre a nagy artisták képtelenek, különösen azok; itt van vagy lesz szerepe azoknak, akiket Maga dilettánsoknak nevez. Eyen volt Derkovics (!) is, szerintem nálunk a legkülönb; (...) Itt a genius temporis feszeleg.* Ez a megfigyelés annak a szóban gyakran hallható kritikai fenntartásnak is elejét veszi, amely szerint a vele kortárs jelentős művészeket Fülep csak megkésve, 1945 után fedezte volna föl. Volt mire visszaemlékeznie, amikor a Rembrandt és korunk című nagy tanulmányában „Csók, Derkovits, Egry, Szőnyi, Bemáth és mind & velük társak” nagy hagyományát fölidézte. Az utolsó levelek (1942^13-ban) szorongással telítődnek, előrevetítik, a tehetetlen részvét keserűségében, az Elek Artúrra és sorstársaira váró végzetet. Fülep fölhorkan, amiker barátja a zsidóüldözés idején önérzetében érzi csorbítva magát. „Mi köze a Maga önérzetéhez a más gazságának, még ha akár az életére tör is? Ezen lehet fölháborodni, lehet szomorkodni, lehet kétségbe esni, csak épp az önérzetet megsér- tettnek érezni nem lehet, vagy nem szabad. Az önérzetnek autonómnak kell lennie, mint minden erkölcsi kategóriának, amihez a külső dolgok változásainak nem szabad elérnie, legkevésbbé a mások gazságának. (...) Minden zsidó nem szenved a gazságért - mint szenvedne minden felekezetiben több gaz, mint igaz, amelyikre ilyen törvényt csinálnak. De mindenki, aki igazságtalanul szenved, az igazságért szenved. (...) ha 1126
