Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Margaret Canovan: A populizmus változatairól (tanulmány) (Gyurácz Ferenc fordítása)
must vagy az arisztokratikus megvetés tradicionálisabb formáit a képzelőerő bármily megfeszítésével sem lehetne populistaként leírni, és nem lehetne a II. világháború utáni évek elitísta demokratikus elméletét sem. Az elitellenesség csakugyan annyira jellemző a popul izmusra, hogy a „populizmus” szót a politológusok és mások néha egyszerűen egy elittel szembeni ellenállás értelmében használják, bármilyen további jelentéstartalom nélkül.7 Az elitellenesség egyik jelentős megjelenési módja a hivatásos politikusokkal és manővereikkel szembeni bizalmatlanság, amely nagyon elteijédt a populista mozgalmakban, noha különböző formákat ölt. Ezt a politikusokkal szembeni ellenérzést megtalálhatjuk a populista demokráciáért való felhívásokban; a válaszban, amelyet a politikusi populizmus gyakran evokál a pártoskodástól való elfordulásaira; abban, ahogy a karizmatikus diktátort előnyben részesítik a szokványos politizálással szemben; az anarchizmus iránti paraszti hajlamokban; és talán még abban is, hogy az orosz populisták jobban kedvelték a terrorizmust, mint az alkotmányért való küzdelmet. A populizmus tehát, legalábbis néhány formájában kapcsolatba hozható a kompetitiv politika iránti bizalmatlansággal és az alkotmányos struktúrák unalmas kidolgozásától való vonakodással. Amennyiben ez így van, annyiban igazat kell adni Edward Shils szigorú szavainak (az 5. fejezetben tárgyaltuk őket), amelyek a liberális politikai rendszerekkel szemben a „populizmus” által felvetett veszélyekről szóltak. Ez a tendencia azonban semmiesetre sem általános a populizmusban. Csak arra a mély tiszteletre kell gondolnunk, amelyet az amerikai progresszívok vagy a svájciak tanúsítottak, illetve tanúsítanak a bonyolult alkotmányos mechanizmusok és a szabályos politikai eljárásmódok iránt. Az elitellenesség és a politikusok iránti bizalmatlanság együttjárhat a konspirációs elméletekkel is, amelyeket gyakran említenek, mint amaz illúziók közül valókat, amelyekre a populisták hajlamosak. A titokban a nép ellen konspiráló néhány gonosz ember képe okvetlenül megtalálható az amerikai Néppárt, Huey Long, McCarthy és mások gondolkodásában. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a populizmus nem minden formája vagy esete tartalmaz konspirációs elméleteket, és hogy az ilyen teóriák nem mindig tévesek. Az amerikai populisták által gyűlölt vasútkirályok és Wall Street-i bankárok, a Huey Long által támadott New Orleans-i klikk és a politikai boncok, akiket a progresszívok akartak elmozdítani - mindezek valóban olyan kis embercsoportok voltak, amelyek titokzatos és felelősség nélküli hatalmat gyakoroltak. Az elitellenesség egyik aspektusa, amely minden típusban megtalálható, és amely talán fontosabb, mint amennyire ezt a politológusok szakmailag hajlamosak lehetnek feltételezni, a populista képes beszéd - az elnyomottak retorikája, a „kisembernek”, az ő küzdelmeinek és erényeinek pátosza. A populista mozgalmakat gyakran kísérik a kisember fiktív ábrázolásai, amelyek az egyszerű emberek szelíd heroizmusát, váratlan leleményességét, józan értelmét és finom derűjét hangsúlyozzák. Ezeknek az ábrázolásoknak megvan az a nagy előnyük - minthogy a fiktív alakok konkrét egyének és a Bárki jelképes megjelenítései egyszersmind -, hogy el tudják kerülni a nehézségeket, amelyeket annak megállapítása jelent, hogy kicsoda az az „átlagember”, és hogy melyek is a „nép” érdekei. A populista mozgalmak erőt merítenek azokból az érzelmekből, amelyeket a köznapi hősökről szóló történetek váltanak ki, a Góliátot legyőző Dávidtól vagy a tündérmesék szegény parasztjától, aki feleségül veszi a királykisasszonyt, a birodalmi hadseregben pusztítást tevő Svejkig vagy Chaplin kisemberéig, aki hetykén továbbsétál a sors pörölycsapásai alatt. Az elitellenes retorika tehát a populizmus minden formájára jellemző, és az ilyen szimbólumok erejét nem szabad alábecsülni. De amikor megnézzük hogy ez az általános szimbolizmus miként érvényesül a különböző populizmusváltozatokban, akkor fel kell ismernünk, hogy a hasonlóságok eléggé felületiek. Hasonlítsuk össze például a narodnyik értelmiségiek állam- és bürokráciaellenességét (amelyet a részvételi demokrácia 1960-as évekbeli hívei visszhangoztak) Wallace-nak az értelmiségi elit iránti 1120
