Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán IV. (esszé)

Nem tudok szabadulni a kétségtől, hogy a keleti rész népe igencsak magára hagyatott. Nyugat nem nagyon képes segíteni rajta, mert nem szokott ilyesfajta kérdésfelvetéshez. „A Nyugat” mindennapi gyakorlatában a „dolgokat” szabályozni szokták. Addig a pontig, ameddig a demokrácia jogosultnak érzi magát. Törvényeket, gazdasági, társadalmi és politikai paramétereket ad meg, pénzügyi eljárásokat szabályoz, kvótákat, módozatokat állapít meg. A lélek és az egyén nem e szerkezet tárgya. (Talán mert tudja, hogy ott sérelmek nélkül nem jut előre.) Képtelen tehát modelleket adni a belső és közös kilábalásra.

„A Kelet” történelmileg súlyosan terhelt. A keleti értelmiség itt nem vállalta el a „nép” gongjainak feldolgozását, képviseletét. Akik komolyan vették ezt, azokat rövid úton kirakták az országból. Itt nem volt akkora kulturális „ellenzék”, itt a kultúra és a művészet nem vállalta a politikai és emberi orientáló szerepet. Ez a nép bizony magára maradt. így vár most is útmutatásra.

Rostockban a kultúra vezetőjévé átnyergelt színésznek nincs rám ideje. Egy nyuszika beosztottat kapok magam mellé, ő visz el a nagynevűvé tett szobrásznőhöz. Z. fiatalasszony, talán a harmincat tapossa. Magába fordult, ráncos a homloka, elmélyedt a művészek problematikájában. Realista megrendelései és konstruktivista kisplasztikái egymás mellett a lakásban. A beszélgetés villámgyorsan elkanyarodik az őt hónapok óta lekötő ügyhöz: korábban ő volt itt a kijelölt nagy reménység. A város helyreállított ál-óvárosi luxus negyedében kapott nagy lakást, s ugyanott, e méregdrága környéken gyönyörű műtermet. Az átalakítás után a város a helyhez képest olcsó, de számára szörnyen magas lakbért kéme a két szép objektumért. Hónapok óta minisztereket és központokat bombáz a fenyegetéssel: ha nem szállítják le a két lakás havi bérét, akkor utcára viszi a művészeket, akik mind megalázva érzik magukat. Kutatok az emlékezetemben: vajon létezett-e ilyen méretű kivételezettség hazánkban. Nem, ott jó felnőtt korra dolgozták be magukat a hajlékonyak a hatalom kegyeibe, elismerésébe. Onnan aztán ment minden, mint a karikacsapás. (Ezek szerint a keletnémet pártpolitika gyorsabb és „rugalmasabb” volt.)

Másnap egy kisvárosban egy íróval beszélgetek. Azt hiszem, nem hallok jól, rákérdezek: tényleg igaz lenne, hogy a keletnémet írók 90%-a szabadúszó volt, mert megélt (jól) a honoráriumából? Bólint. (Szűkebb esztendőimben, állás nélkül, keleti német könyvek ezreit lektoráltam. Azokból a „művekből” megélni? Tudtuk: német kollégáink mintegy ötszörösét inkasszálták a mi honoráriumunknak.) Most ABM helyeket kapnak a munkanélküliség áthidalására. (Ezek mondvacsinált állások, átmeneti időre.) Kollégám nagyon sötéten látja a jövőt. Töpreng: vajon hogyan lesznek képesek alkalmazkodni az új körülményekhez, hogy lelik meg az új témákat, hogyan állnak talpra. Mondom: de hiszen egy - fél - népnek kellene megfogalmazni a múltját, s ezáltal a jelen és a jövő lehetőségeit. Mondom: itt óriásiak a kihívások, hiszen a közös hitleri múltat országosan letagadták; most lehetőség nyílik a negyven év kommunizmus letagadására, elfelejtésére. Mi sem folemelőbb feladat, mint emberileg feldolgozni e két életveszélyes feledést. Megdöbbenve néz rám. Hogy ezt? Ja, igen. Biztosan akadnak kollégák, akik majd ezzel is foglalkoznak.

Kivisz a várostól tucatnyi kilométerre lévő hatalmas parasztházba, amit

1090