Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán IV. (esszé)

zenfekvő, hogy az ideológiával átitatott iskolák - tanárok - górcső alá vétetnek. Senkit nem személyében akarván sérteni, mindenkinek fölmondták. Mindenki újrapályázhatja nyáron a saját helyét az iskolákban, így mindenkinek kellett elfogadható életrajzot, új, érvényes szakmai koncepciót teremtenie.

Az is nyilvánvaló, hogy - különösen a főiskolák magasabb posztjain - ez utat nyit bizonyos kontraszelekciónak. Ki pályázik el a híres nyugati egyetemekről, s kik igyekszenek átszállni, előmenetelükkel elégedetlenül. De hát ilyen az átalakulás. A gyakorlatban keserves és fájdalmas.

Ugyanez vonatkozik a keleti véleményformálókra. Egy rádiós ismerősöm mesélte a részleteket. Mind megkapták a kérdőíveket, bennük igen kemény logikával; faggatás a múltról. Bizony, nem öröm egy tehertételek nélküli irodalmi szerkesztőnek megválaszolni, hogy volt-e kapcsolatban a Stasi-val (kb. magyar ÁVÓ), milyen beosztása volt, milyen volt a munkakapcsolat, milyen anyagokat szolgáltatott, mit csinált a pártban, milyen rangban, milyen elismerésekben részesítették stb., stb. Ugyanilyen szigorral kérdeznek a mozgalmi múltra, a szakmára, s e tükörben minden gyanús, ami siker. (Például mit tegyen e rendszerben a lengyel vagy a magyar irodalom „sikeres” közvetítője? Ezen a mércén egybemosódik más közvetítőkkel, azon elismertekkel, akik épp a pártpelyvát emelték át.)

A rádióháború a német átalakulás legingoványosabb terepe. Decemberben, megérkezésemkor elkezdtem kivágni az újságcikkeket a keleti adók átalakításáról és összeolvasztásáról. Jó három hónap elteltével abbahagytam. Most, több száz variáció után már igazságot tenni is lehetetlen. Közben folyik az átalakítás. A törvényben rögzített határidő egyre nagyobb sebességet diktál. A kiegyensúlyozott igazság helyett most már a gyors megoldás a parancs. Június közepének híre, hogy megszüntetik a keletnémet lakosságnak szóló televíziós műsort (egyelőre csak a munkatársak nagyobb részét bocsájtják el), s ugyanígy a közkedvelt kulturális rádióadót. A szakmai brutalitás, az egyéni tragédiák sora nyilvánvaló. Ám mit vethetnénk ellene - globálisan - a hivatalos átalakítás elvének: ugyanazok közvetítsék most az új világot, akik az előzőt, az embertelent, a hazugot istenítették, hatalmon tartották?! Ez nyilvánvaló képtelenség lenne, az egész változás meggyalázása. (Hol van nekünk egy Nyugat-Magyarországunk, ahonnan tiszta múltú emberekre tehetnénk szert?)

Schwetinben beszéltem a rádió kulturális adásainak egyik vezetőjével. A változás technikáját firtató kérdések után előjöttem fixa ideámmal; közösen kellene feldolgozni a múltat a néhai keletnek. Hiszen ha soha nem is voltak azonosak az esetek, a sémák mégis igencsak hasonlítottak, s épp a többi útitárs eljárásai figyelmeztethetnének fontos dolgokra, segíthetnének a megoldásban, feloldásban. Hamar rájöttem, hogy beszélgetőtársam üveges tekintete tökéletesen érthető. Ennyi strukturális gond és személyes egzisztenciális félelem között nem sok energia marad a valóban fontos dolgokra.

Igen ám, csakhogy mi lesz a hallgatóval? Ki törődik vele, az ő gondjaival? Ki dolgozza föl neki a saját történelmét? Melyik értelmiség rágja meg előre neki a sorsát, ad megoldási modelleket, segít értelmezni ezt az átállási sokkot? (Magamban csendben kérdezem: otthon vajon ki fogalmazza meg a hallgatórádióhallgató, újságolvasó-többség gongjait, ki válaszol neki a személyes, csoport- és magas pártérdekek között?)

1089