Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Ágh István: A gyilkos ideje (regényrészlet)

Mért ne lehetne ilyen? Ha a nagy, lampionos hacacáré elkezdődik - hej, mambó, mambó Itáliánó, új ritmus, ezt járja Pádua és Milánó, Róma, Nápoly és Dzsenova, tipeg-topog ide-oda, rumbát már nem jár csak öregapó, mambó Itáliliánoó - beengedi a népet, s ott marad mögöttük a parton. De mi lesz a napi pénzzel? Ott hagyja a kormányosnál a táskát. Semmi lopás, semmi gyanú, Molnár Sanyi elmegy a postavonattal!

Magasra rakott targoncák a pályaudvaron, dobozok, kosarak, zsákok. Feladatuk gőgjébe lustult vasutasok, postások vánszorognak. Hülyéskednek szakmai vicceikkel. „Azt mondja a medve a nyúlnak, nincs jegyem, bújtass el valahová!” - hallja Sanyi poéntalan a lehúzott ablak mögül. A nagyobb állomásokon a várakozás megduplázódik, ki- és berakodnak, s mindenhol ugyanaz a tempó. Ugyanolyan rabság itt is, mint a hajón. Áll az ablakban, magát látja a vaksötétben, alszanak mögötte, horkolnak, hörrentenek, ne, ne, nem én - álmában beszél valaki, s egy vinnyantással abbahagyja. Már oda kellene érni, megáll a vonat a pályán, előresiet a kalauznő. - Teher áll előttünk. - Fölébrednek az utasok. - Mi van? - Egy teher áll előttünk. - Hol vagyunk? - Devecser előtt. - Majdnem összeütköztünk. - Mi nem ütközünk össze. - Visszaalszanak. - Már ott kellene lenni. Meddig állunk még?- Türelem, tengerész elvtárs! - Indulnak és megint megállnak. - Mert arról van szó fiatalember, ha egy vonat kiesik a menetrendből, akkor azt mindig félreállítjuk, megállítjuk, szóval mindig hátrányba tesszük, hogy ne boruljon föl a rendszer. Tudja, mi lenne máskülönben? Esetleg nem is élnénk, legjobb esetben kitörnénk a nyakunkat. Nem is kell magyaráznom, mert látom a sapkájáról, a vízen mindezzel tisztában lehet. - Fél óra múlva elindultak, tíz perccel később leszállhatott. Meglepődött az állomásfőnök, mert mióta ezen a helyen szolgál, postavonattal nem jött még ide senki, azért köszönt olyan erélyesen. Jó estét! - Jó estét, Szijjártó bácsi! - Te vagy? Már azt hittem valami tengerészálarcos rablógyilkos.

Szaladt Nyíres felé, lehagyta egy motorbicikli, de nem Mari ült hátul az esőköpenyben, hanem egy pici ember, úgy csüngött a vezetőn, mintha a hátizsákja lenne. Biztosan motorral vitték. Már haza is mehettek. Az apja sohase szólt, amikor náluk háltam, evvel se törődik, hagyja. Fél háromra megritkult a mulatság. Fehér sapkáját hátradugta, hogy ne világítson a sötétben, nem ment közel a bálozókhoz, messziről egyben látta az egészet, s nem talált egyetlen falubeli lányt sem, Szőke Lajcsi rövid nadrágban állt a zenekar dobogóján, Gazsi Miki és hoffer Lajos kevertet ivott az ismeretlenekkel, Tompa Sándor párttitkár aludt a boltosék mellett, akiknek sánta Pali azt rikácsolta- Hallották-e márt, kérem, hogy az a Rákosi Mátyás, az önök édesatyja, melynek kopasz fejére úgy tetszettek fölnézni, mint erre a teleholdra, melyet most hozzánk legközelebb a nyíresi ebek ugatnak, bárt nem hallhatjuk őket ettől a torzszülött zenekartól, végigokádta a Keleti osztbánhoffot. Hát ezt is megérték, kérem, aranyban kellene foglalni e nemes okadékot.

Pirkadt az öt kilométeres loholás után, mikor bezörgetett a Rókacsárdába. - Ki az?! - ismerős hang, de nem a Joó Marikáé. - En vagyok, Molnár Sándor. - Sanyika? Jaj, Sanyika, fölzavarod az uramat, nemrég jött meg a szolgálatból. - Bozóky Baba! Hogy kerülsz ide? Baba? - Ideköltöztünk. Pszt!- Kivel? - Nem is tudod, hogy férjhez mentem a Haszonicshoz? Nesze, puszi

1068