Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Ágh István: A gyilkos ideje (regényrészlet)

gadtunk. - De jó! Összeragadtunk? Úristen! - Próbálta lecsavami magát, alsótestük együtt hánytorgott, megint elzsibbadt, hosszas á hangon ráalélt Elemérre. - Mitől vagy ilyen jó máma? - Nem jön ki. - Mit csináljunk? - Elgyöngülten csúszott le a csempén a másik testtel, s mintha a méhe is kiszakadna, elfödték a lefolyót, fölnőtt a víz a peremig. - Állítsd el! Nyomd át hidegre! - A tus alá evickéltek, oldalra fordultak egyben, s a hideg víz ölükbe zuhogott. - Taszigálj! Én meg húzom. Na! Na! Na! Na-na-na-na! így! Az istenit, azt hittem összeragadtunk. - Ne haragudj! Ugye nem hagysz el? - Ez a rohadt koton az oka. - Ráhúzta a csapra, és az a pötyhedt zacskó nőtt, növekedett, feszült, mint a luftballon. - Mennyi víz belefér! Milyen erős! Igazi Nívó. — Ugye, nem hagysz el? — Marhaság. — Talán azért voltam ilyen, mert mostanában mindig azt gondolom, hogy elveszítelek, elmész, becsuknak, mit tudom én? Az meg ott bent nem akar elengedni. - Szétdurrant. Be a moslékba, hadd egyék meg a disznók. - Jaj, oda ne! A múltkor megtalálták. - Haza vigyem? A klozetbán nem lehet lehúzni. - Papírba csomagoljuk, akkor lemegy. Mennyi hülyeség! Sohase csinálhatjuk az ágyban. - Azért ragadt össze a csingeri bányász is a nővel, mert a csaj szállón lakott, lent kúrtak a szénen, azok aztán jól összeragadtak. Közben arra gondoltam, biztos az volt az oka, hogy majd minket is leterítenek ponyvával, mint azt a vájárt meg azt a bányászkurvát, mindenki rajtunk röhög, mink meg a ponyva alatt várjuk a mentőt.

3.

Sétahajó lágyan ring a Dunán, száz hullám taraján csillog a parti fény. De még csak délután van. Családok ülnek a hajókorlátnál, fejüket a táncolókról a Margitszigetre forgatják, ahogy az óriás zöld és virágos rengeteg úszik alá, s mintha a hajó lenne a sziget és állna. Úsznak lefelé a Budai hegyek, de sose fogy ki a part a vasárnapi gyerek- és felnőttszemekből, hogy csak egyetlen bámulnivalójuk maradjon, a tangóba bújó kimenős katonák, a gimnasz- tyorkák és az ujjatlan kartonblúzok ölelkezése. Elfújja a dunai huzat a kéményfüstöt folülük. Átszivárog a zene az összeszorult testeken, elhalkul, de a réseken szabadon, hangosan árad. Bordó zakó, fehér ing, fehér nadrág, bordó csokomyakkendő, sárga trombita és fekete szakszofon, rezge cintányér, méla arcok és biccegető fejek ezekért a gyerekes családokért, kimenős katonákért, fagylaltra meg esti bokorra vágyó lányokért, akik most a hajó első felében meghívhatók.

Pontosan annyian szállhattak föl, hogy el ne süllyedjenek. A rendért Molnár Sándor, a hajagosi molnár fia felel tengerészsapkában. Amikor a foljáró pallót lezáija a lánccal, folmordulnak a parton, megszokta, behúzza a hidacskát, körbejár kalauztáskájával, aztán végigunatkozza mások szórakozását.

De a szentségit! Ma van a nyíresi búcsú, az a Mária-napi búcsú Nyíresen. Ez a lány meg avval az őrvezetővel Joó Marikára hasonlít. És csókolóznak... szájon... cvikipuszi. Ráfeszül az őrvezetőre, mellei oldalt kiugranak. Ide van zárva, Mari meg messze a búcsúban, mint ez a lány, ő is ott valakivel. Tíz után indul a postavonat. Akkorra le kell lépni. De Mari azért mégsem olyan.

1067