Életünk, 1991 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kemény Katalin: Feltámadás (próza)
iránnyal az utat, egyedül azon álmélkodott kicsinység, hogy harisnyás lábát nem szúija a föld, úgy látszik ez itt ilyen, de miért is nem adták rá eme ünnepélyes alkalomra a vadonatúj cipőt, a szépen csikorgó fényest? - talán jobb is így, nem süpped be nem süpped, holott lába alatt oly lágy a talaj, mint a Gyíkosban a patakhab és oly ritka, mint a levegő a Zergéshegy kopaszán, de nem patak ez, nem vizezi be, nem levegő, nem mozgatja szellő és belélegezni, kilélegezni sem lehet, az egész világ mintha megdermedt volna, ő, Kristóf is csak áll, mégis halad, talán ez a végeláthatatlan, ez a dermedt és mégis hullámzó tér viszi, vagy csak az ő hangtalan lépegetése hömpölygeti az egészet? - nem kérdezte. Kristóf ennek előtte sem kíváncsiskodott, hisz annyi csodálatos jóérzés a világban, azzal is alig lehet betelni, nem, Kristóf igazán nem vágyott el hazulról, jó is volt ott minden, reggel a négy vékony léccel osztott ablakon akkorácska csupán, mint a plébánia vasrácsos ablakainak egynegyede, de épp elegendő, hogy besüssön a nap, nem harsányan, csak úgy, mintha tréfából ébresztette volna, mert az ablakfán a cserepek, a cserepekben a fehér-piros, meg piros-lila fuxiák játékos mintákat rajzoltak a becsorgó fényességbe, s jó volt még ilyenkor melegedni az ágyban míg az utolsó két cserép hézagába nem szökkentek a sugarak, rézsútosan, éppen a szemébe, ilyenkor már készen a tejeskávé, szaporán a friss vízben mosakodni, ettől Kristóf egészen új Kristóf lett, zöldeskék szeme ilyenkor oly áttetsző, hogyha lenne még egy hasonló szempár a beletekintésre, az a világ túlpartjára is ellát és fürge és éhes, a kávé ekkorra már nem is túl forró, de még gőzölög, így szereti, egész az iskoláig menet érezte szájában a szelíd ízt, és ott is jó volt, igaz, néha elfelejtette a számtani feladatot, különösen ha igen cifrának tetszett s már az elején belegabalyodott, de mindég akadt pajtás, aki súgott, ha a táblához hívták, vagy a padban elécsúsztatta az irkát, amiből, bár hevesen dobogó szívvel, de kiolvashatta a megoldást, annál jobban esett azután megköny- nyebbülten leülni, lehet egy hétig se felelteti többé a tanító úr, aki szintén jó volt, olykor házsártos, de nem sokáig és gyakran hamarabb engedte el a gyerekeket, ilyenkor rohanás a Gyíkospatakhoz, csigát gyűjteni, békát fogni és mennyi titokzatos rejtek a bokrok között, ezer évig se lehetett volna mind felfedezni, nem, Kristóf nem kívánkozott távol országba, de még a szomszéd faluba se, csak egyet furcsállott néha, mindegyik fiúnak volt apja, ha valakit kaviccsal eltalált, az rögtön fenyegette, majd ellátja apám a bajod, vagy csak merj! ha gyámoltalankodott az erősebbek rápirítottak, nem hiába nincs apád, de az is igaz, hogy a legtöbb félt az apjától, így aztán maga se tudta, ez a különbség is a jó dolgok közé tartozik-e, vagy se, megtörtént, hogy egyszer s másszor, csak úgy halkan, így kezdte: édesanyám, az én édesapám - ilyenkor anyja köténye sarkával törölte szemét, nagyanyja érthetetlenül legyintett, valahogy olyanképpen, mint amikor legyet hesseget el a tejeslábas felől, hú- gocska meg csak röpködött, mintha nem is hallotta volna, bizonyosnak tetszett tehát, nem lehetséges ez másképp s így a különös nem is olyan különös, nem is kérdezősködött többé s ha efelől nem, miért kérdezősködött volna 1011
